Egy fél órája voltak együtt ló és lovasa, amikor szürke lett az ég. Ez azt jelezte, hogy ideje menni. Nehéz szívvel váltak el egymástól. Max még utoljára megpaskolta Tornádó hátát, mire ő szeretettel belefújt a hajába. Mindig így búcsúztak el. A csődőr arra ment vissza, amerről jött. A sziklafalon keresztül. A fiú megcélozta a meredek ösvényt, és elkezdett ereszkedni rajta. Egy barlangba jutott. Ez volt Max titkos menedéke, de nem időzött itt sokáig.
A barlang falát egy vízesés zárta le. Ez tette lehetővé, hogy találkozzanak Tornádóval. Senki nem tudott a vízesés mögötti barlangról, és így a sziklapárkányra vezető ösvényről sem. Szemmel pedig senki nem vehette észre őket, mert túl magasan voltak, és a fák is takarták a képet az emberek elől.
A vízesés egy nagy tóba vezetett, amit a nép Paltnak nevezett el több évszázada. Ezt a tavat alig használták, mert a falun keresztül ömlött a Ralt-folyó, ami titokzatosan kígyózott el a völgyből.
Csak a nagyobb gyerekek, akik már elég idősek hozzá, hogy az anyjuk elengedje őket és a fiatal szerelmesek vették a fáradságot, hogy elmenjenek a tóhoz. Ezek közül a kevesek közül is csak páran mentek be a vízbe, de azok is messziről elkerülték a vízesést. Ennek több oka is volt.
Az első ok az volt, hogy ott már nagyon mély volt a víz, és a faluban senki se tudott nagyon jól úszni. A másik ok sokkal összetettebb volt. Az a hír járta, hogy a vízesés el van átkozva, és a parasztok rettentően babonásnak mutatkoztak. A félelmüket az is tetézte, hogy egyszer régen valaki megpróbálta, és miután a vízesés elnyelte, soha többé nem látta senki.
Max ennek ellenére titokban mégis megpróbálta tizennégy éves korában. A vízesésen sikeresen átjutott, és miután kilihegte magát, felkapaszkodott az ösvényen. A sziklateraszon jött rá, hogy az-az ember miért tűnhetett el. Annyira magabiztos lehetett, hogy leült a párkány szélére, de az nem bírta el a súlyát.
Ezután fedezte fel az átjárót a fal túloldalára. Leóvakodott a sziklákkal körülvett ösvényen, kinyitotta a rozsdás kaput, majd félelem nélkül keresztülvágott a fás részen és a legelőn. Észrevett egy kisebb épületet, odaosont, és benyitott.
Akkor jött rá, hova keveredett. Az épület egy istálló volt. Szerencséjére a vemhes kancák istállója, amiben nem tartózkodott senki, hogy ne zavarják a lovakat.
Az épületet sem őrizte senki, mert nem tudtak arról az útról, amin Max bejutott, csak arról volt tudomásuk, ami összekötötte a fallal körülvett kastélyt és az istállókat, éppen ezért a palota kapuján kívül máshol feleslegesnek érezték az őrködést.
Három állat tartózkodott az istállóban. Riadtan nyihogtak fel, de Max könnyen megnyugtatta őket. Kitűnő érzéke volt a lovakhoz. Ekkor halk nyögést hallott, és észrevette, hogy egy távolabbi bokszban épp ellik egy negyedik ló. Szerencsés véletlen volt, hogy éppen akkor keveredett oda. Miután segített abban, amiben tudott, elment.
Olyan gyakran járt el a kiscsikóhoz esténként, amilyen gyakran csak tudott. Amikor Tornádó egy éves lett, a gazdái kiengedték a legelőre. Max ekkor mutatta meg neki az utat a sziklapárkányra. Tornádó könnyen megjegyezte az utat. Ezután minden naplementekor ott voltak a két út találkozásán. Így kisebb volt a kockázat, hogy felfedezik őket.
Miután kiúszott a partra, egyenesen a malomhoz vette az irányt, ami a tótól a legközelebbi épület volt. Az udvaron egy harmincöt év körüli asszony szedte be a ruhákat. Ő volt a molnárné. Max megpróbált észrevétlenül elsompolyogni mellette, de pechjére az asszony pont befejezte a munkát, és megfordult.
- Hová, hová fiatalúr?
Nem volt mit tenni. Max megállt, és várta a kérdéseket a holléte felől. Ez hetente párszor előfordult. Az érdeklődést most sem kerülhette el.
- Hol jártál?
- A tónál - dünnyögte Max.
- És mit csináltál ott?- érdeklődött tovább a molnárné.
- Úsztam.
Ez részben igaz volt. Max nem szeretett hazudni, eddig sose tette. Ezt úgy csinálhatta meg, hogy nem kérdeztek tőle olyat, amire ne tudott volna úgy válaszolni, mint az előbb. Ezt éles eszének is köszönhette.
Az asszony felsóhajtott. Max talált gyerek volt. Addig kérlelte a férjét, míg az beleegyezett, hogy elhozzák a síró, pár hetes csecsemőt az út melletti bozótosból. Találtak ott még egy levelet, de mivel nem tudtak olvasni, a helyi írnoknak mutatták meg, aki elmondta nekik a tartalmát. A levélben csak az állt, hogy a fiút Maximiliennek hívják és az, hogy aki otthagyta, arra kéri a megtalálókat: nagyon szeressék, és vigyázzanak rá. A levél azóta eltűnt, és ki tudja, hol lehet. Ezen kívül egy medál maradt a fiúra a szüleitől.
- Na, jó, menj, amíg meg nem gondolom magam.
Max mindvégig tudatában volt annak, hogy talált gyerek. A nevelőszüleinek volt egy körülbelül három hónappal idősebb fia és így nem is hazudhatták azt, hogy ő a saját gyerekük.
Mindent összevetve örült annak, hogy tudja ők nem, az igazi szülei. Barbarát a molnárnét szerette, de a férjét Henriket már nem nagyon. Sokkal keményebben bánt vele, mint a saját gyerekeivel, és egyfolytában azt hajtogatta, hogy kár volt elhozni, és mindig csak bajt csinál, meg hogy példát vehetne Johnról, a mostohabátyjáról, belőle derék molnár lesz.
Összesen három mostoha testvére volt.
A legidősebb John, alacsony termetű, fekete hajú és szemű tagbaszakadt fiú volt. Pont olyan, mint az apja. Max nem nagyon szeretett vele lenni, mert halálra unta magát a folytonos áradozásától a malomról meg a földművelésről. Csak erről lehetett vele beszélni, ezt a témát pedig ő legszívesebben elkerülte.
A második, Tim, tizennégy éves volt. Nyurga volt, de alacsonyabb nála, és látszott, hogy az is marad. Törékeny, vékony termettel, barna hajjal és fekete szemmel rendelkezett. Nem szerette a kétkezi munkát a földön vagy a malomban, de annál inkább szeretett írni. Az apjuk csak őt taníttatta meg, mert már kicsi korában látszott, hogy nem fogja bírni a kapálást vagy más kétkezi munkát. A bíró írnokánál tanult, és már fontosabb iratokat is rá mertek bízni. Gyakran tért haza kék–zöld zúzódásokkal, és elvileg csak „elesett”, de Maxnek volt egy olyan sejtése, hogy hazudik.
Ezt sajnos nem tudta bebizonyítani, mert reggel, amikor Tim elment az írnokhoz, neki dolgoznia kellet, és amikor a fiú hazament, Tornádóval találkozott.
Elhatározta, hogy másnap kihagyja a lóval történő találkozást, és helyette meglesi, hogy kik verik meg a mostohaöccsét. Őt sokkal jobban szerette, mint Johnt.
A harmadik, egy fekete hajú és mandulabarna szemű, tíz év körüli kislány volt, Selli, a család üdvöskéje. Mindig megkapta, amit akart, de ennek ellenére nem volt hisztis. Nagyon jószívű volt, és minden felnőtt megkedvelte, amikor megismerte.
Ő ugyanúgy viselkedett vele, mint a többi testvérével, és titokban még talán jobban is szerette Maxet, mint a többieket, mert ő legalább foglalkozott vele.
Amikor Max a gondolataiban idáig ért, megérkezett Tim, laposra verve, horzsolásokkal, pár belilult testrésszel, szóval úgy, ahogy kinéz az ember, ha nála háromszor testesebbek megverik, és még csak nem is védekezik. Látszott rajta, hogy mindjárt sír.
- Mi történt már megint? – kérdezte Max részvéttel.
- Semmi, csak elcsúsztam egy tócsában – válaszolta szipogva a fiú.
- Persze tócsa nyáron, a verőfényes napsütésben – gondolta, de mielőtt válaszolhatott volna, egy gúnyolódó hang közbeszólt.
- Mi van, öcsi? Megint elestél? Katona dolog, majd kihevered - szólt bele a beszélgetésbe John.
Hallani lehetett a hangjából, hogy tényleg azt hiszi, az öccse olyan esetlen, hogy elesik egy tócsában. Max nem értette, hogy szaladgálhat valaki ennyi ésszel szabadlábon. Más normális báty már rég rájött volna, hogy a testvérét a falubeli nagymenő srácok verik, és nem olyan baleseteket szenved sorozatban, mint hogy felbukik a saját lábában.
Mielőtt jól összeveszhetett volna Johnnal, egy vidám kislány szaladt ki a malom melletti házból, és ugrándozott feléjük.
- Anya azt üzeni, hogyha nem jöttök azonnal, nem kaptok vacsorát – kiáltotta már messziről, majd azonnal vissza is futott a házba.
Mit volt mit tenni, be kellett rekeszteni a még el sem kezdődött veszekedést, mert azért a fiúknak fontosabb volt a hasuk, mint ez a vita. Tim pedig megkönnyebbült, hogy nem firtatják tovább a témát. Gyorsan belemerítették a kezüket a vizes dézsába, majd mentek is be a házba. Ez volt náluk a kézmosás.
Amikor a molnárné kiosztotta a vacsorát: a kenyeret és a hagymát sajnálkozva nézte a fiát. Tudta ő mi folyik itt, az erősebb fiúk verik a gyengébbet. Ez az ő gyerekkorában is így volt.
A legnagyobb fia elzárkózott a falutól, és csak olyankor ment be, amikor feltétlenül muszáj volt, de még ha ott is lenne, amikor az öccsét verik, akkor sem védené meg. Az asszony ismerte a fiát, tudta, hogy szeret zsarnokoskodni másokon, és csak jót röhögne, ha az öccsét verik, sőt lehet, hogy ő is bekapcsolódna.
Ilyenkor tudott örülni Maxnek, a fogadott fiának. Ő egészen más tészta volt. Nem tűrte, hogy ha valakit igazságtalanul vertek. Így legalább nem verte John Timet, hanem Maxszel verekedett. Persze ilyenkor a férje, Henrik mindig a nevelt fiút büntette, és még örült is neki, hogy megtehette.
Elég gyakran kaptak üzenetet arról, hogy Max milyen rendbontó, és mindig nagy büntetést kapott érte a nevelőjétől és rend őrétől is.
Barbara tisztában volt vele, hogy nem ő provokálja a verekedéseket, hanem csak az öccséhez hasonló gyengéket védi. Örült is neki, hogy kiáll az igazságért, de sajnálta is a természete miatt, mert így mindig ő járt rosszul, hiszen a fő bajkeverő a bíró fia volt. Ezt Max mondta neki, és ő maradéktalanul hitt a fiúnak.
- Örülök, hogy három napja nem kerültél verekedésbe – kezdett bele a mondandójába a ház ura. - Remélem, ez így is marad! - fejezte be fenyegetően.
- Ez csak azért van, apa, mert három napja nem ment be a faluba - mondta vigyorogva John.
Ha pillantással ölni lehetett volna, akkor Max nézésétől a gúnyolódó biztosan kifeküdt volna.
- Igaz ez? - kérdezte a szigorú molnár, és farkasszemet nézett a nevelt fiával.
- Igaz - felelte a kérdezett, és keményen belefúrta a tekintetét nevelő apja szemébe.
Több, mint egy percig nézték így egymást pislogás nélkül. Végül a molnár nem bírta ki. Zavarában, hogy Max keményebbnek bizonyult nála, mérgesen felpattant, és az ajtóra mutatott.
- Eredj ki innen az udvarra, és holnapig be ne merj jönni a házba! Felfogtad?!
Max higgadtan felállt, és komótos léptekkel kiment.
Még örült is neki, hogy kiküldték, mert ilyenkor nyáron jobban szeretett kint aludni a friss levegőn, mint bent a fülledt házban. A szúnyogok se zavarták. Az a típus volt, akinek nem szerették a vérét. Persze ezt a bent füstölgő mostohaapja nem tudta.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó