Egy kihalt raktárban voltam. Korábban egy székhez kötöttek.
A patkányok futkosásán kívül mást nem lehetett hallani. Az épület elég rossz állapotban volt. A falak tele voltak penésszel és a helyiségben állott dohszag uralkodott.
Fészkelődtem, és próbáltam kiszabadítani magamat, de nem sikerült. Csak nemrég tértem az eszméletemhez, de máris megnyomtam a fogamba épített vészjelzőt. Nem volt mit tennem, várnom kellett.
Egy óra múlva belépett a raktárba egy férfi. Odasétált élem. Ötven és hatvan év között járhatott. Az arcát eltorzította a gyűlölet. Sütött róla, hogy őrült. A kezében pisztolyt tartott. Az ujja a ravasszal játszott.
Most megöllek. Igazán nagy kár egy ilyen aranyos kislányért! sajnálkozott.
De mégis miért? Nem csináltam semmit! mondtam. A hangomból hagytam kihallatszani a félelmet. Kezdtem pánikba esni, de tudtam, annál több esélyem van rá, hogy megérkezzen a felmentő sereg, minél többet beszéltetem.
Nagyon jól tudod, hogy miért, te kis kém.
Látszott rajta, hogy gyűlöli a kémeket.
Én túl fiatal vagyok ahhoz, hogy kém legyek próbáltam érvelni, bár tudtam, hogy egy őrülttel szemben semmi esélyem.
- Hát, igen. A titkosszolgálat egyre újabb dolgokat talál ki. Bezzeg, amikor én voltam fiatal, akkor az alsó határ a huszonöt év volt. Akkor nem történhetett olyasmi, hogy egy gyerek lehessen kém. Te kétségtelenül az vagy, megszereztem az aktádat. Egészen érdekes. Ha megélted volna a felnőtt kort, biztos remek kém vált volna belőled. Sajnos nem fogod. Már akár halottnak is lehetne venni. Utolsó kérdés? A pisztolyt egyenesen rám szegezte.
- Miért csinálja ezt? - kérdeztem. Arra próbáltam rávenni, hogy elmesélje az élettörténetét. Sikerült is.
- Huszonöt éves korom óta a titkosszolgálatnak robotoltam az irodában. Aztán, úgy öt éve egyszerűen közölték velem, hogy nincs többé szükségük a szolgálataimra. Majdnem harminc év munka után egyszerűen csak kirúgtak. Semmi pénzt nem adtak. Elhatároztam, hogy bosszút állok. Több éves tervezés után, majdnem sikerült felrobbantanom a követségi házat. Pont ideális lett volna a robbanás ideje. Legalább öt ország követe tartózkodott a házban. Kitört volna a káosz. Erre jöttél te. A földre köpött.
A szeméből látszott, hogy mindjárt lőni fog.
Kérem, ne. Beszéljük meg!
Az ujja megmozdult, és ugyanebben a pillanatban lövés dördült.
Összerezzentem. Nem történt semmi bajom. A lövés nem engem ért, mert nem a férfi lőtt. Ekkor láttam meg az őrült arckifejezését. Szörnyű volt. Egyszerűen leírhatatlan. A következő pillanatban elterült a földön.
Csörr, csörr, csörr.
Zilálva ültem fel az ágyamban.
Rájöttem, hogy az egész csak rémálom volt. Pontosabban álombeli visszaemlékezés. Az eset a valóságban is megtörtént. Akkor láttam életemben először embert meghalni. Mindössze tizenhárom voltam. Nem szívesen emlékeztem vissza arra a küldetésre.
Hosszú idő óta nem jutott az eszembe az eset. Nem értettem, hogy miért pont most jött elő. Arra a következtetésre jutottam, hogy az egész csak véletlen, és semmi köze nincs ahhoz, hogy Luke-ot megakarták ölni, akinek én vagyok a testőre. Nem akartam saját magamat becsapni, ezért elismertem, hogy igenis sok köze volt hozzá.
Úgy döntöttem, hogy a rémálmot inkább jó mélyre eltemetem, nem tulajdonítok neki semmi jelentőséget, és felkelek. Így is tettem.
Kikaptam a szekrényemből a kezem ügyébe kerüli első pólót és rövidnadrágot, majd elsiettem a fürdőszoba felé. Szerencsére sikerült Cler előtt odaérnem, még ha egy hajszálnyival is. Pont az orra előtt csaptam be az ajtót. Ráfordítottam a kulcsot a zárra, már csak azért is, hogy idegesítsem.
- Meg, engedj be! Te úgyse használsz sminket.
Tényleg nem használtam, de az nem jelentette azt, hogy kisajátíthatja a fürdőt.
- Majd, ha végeztem – válaszoltam neki. Normál körülmények között azt válaszoltam volna, hogy arra várhatsz, vagy ha piros hó esik, de most úgy öntöttem, hogy egy icipicit kedvesebb leszek hozzá.
Jól hallhatóan nem értékelte a gesztust, mivel az öklével verni kezdte az ajtót.
- Én a helyedben nem tenném. Az ajtót úgyse tudod betörni. Ezzel csak azt éred el, hogy letöröd a körmöd.
Ez hatott. Rögtön abbahagyta a dörömbölést. Én csak vigyorogtam, mint a vadalma. A szokásosnál lassabban végeztem a reggeli készülődéssel azért, hogy idegesítsem a hőn szeretett nővéremet.
Amikor kiléptem a fürdőszobából Cler kárálni kezdett, hogy milyen sokáig voltam bent, így nem jut ideje normálisan elkészülni, és, hogy az egész az én hibám. Erre én megjegyeztem, hogy neki az is fél órába kerül, hogy felkenje a szemére a festéket, mire ő sértődötten bevonult a fürdőszobába.
Ez azt jelentette, hogy már megint én nyertem meg a vitánkat. Igazából nem is emlékeztem rá, hogy mikor nyerte meg legutóbb a vitánkat úgy, hogy engem érdekelt is a dolog.
Megettem a tegnap estéről megmaradt pizzát, vittem be egy kis folyadékot. Épp végeztem a kajálással, amikor megjelent a nővérem.
- Nem értem, hogy tudsz ilyen hízlaló ételt enni, és ráadásul ennyit. Undorító! - Az arcán utálkozó kifejezés ült.
Megrökönyödötten bámultam rá.
- Te meg vagy húzatva?!
Nem vártam rá választ.
Felrohantam az iskolatáskámért, és elindultam a garázsba a bicajomért. Cler végig a nyomomban volt, és engem kritizált. A végén nem bírtam ki, és rámordultam.
- Fogd már be!
Elhallgatott. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Már kezdett nagyon idegesíteni.
Éppen indultam volna, amikor egy fehér Suzuki állt meg egyenesen az orrom előtt. Az autó a lehető legújabb gyártmányú volt. A sofőr kiszállt. Nick volt az.
- Hát, te meg mit keresel itt? - kérdeztem ellenségesen.
- Á! A harcias kis gólya – mondta nagyképűen.
Olyan erősen szorítottam a bicajom kormányát, hogy a kezem elfehéredett. Alig bírtam ki, hogy ne verjem be a fickó képét, de sikerült uralkodni magamon. Az ilyenfajta érzelmek elfojtása sose volt az erősségem.
Nick odament a nővéremhez, és megcsókolta. Majdnem elhánytam magam. Úgy döntöttem, hogy otthagyom őket.
- Viszlát! - mondtam nekik, de ők észre se vettek. Túlságosan belemerültek egymás szájának a tanulmányozásába.
Emma a megbeszélt helyen várt rám.
- Hát, te meg hol voltál?
- Inkább ne beszéljünk róla! - Fintorodtam el.
- Hadd találgassak, a nővéred és a pasija?
- Neked lottóznod kellene – mondtam vigyorogva.
- Már más is említette.
Hamar eltelt az idő a suliba menet.
Kiderült, hogy Emma annál is jobb fej, mint azt eddig gondoltam. Már régen nem beszéltem ilyen jó fej lánnyal. Volt egy olyan érzésem, hogy nagyon hamar barátnők leszünk. Persze nem követtem el azt a hibát, hogy teljesen megbízzam benne. Ahhoz sokkal jobban meg kellett ismernem, hogy a százszázalékos bizalmamat élvezze. Hiába a kém kiképzés a magánéletembe is beleavatkozott, bármennyire is nem akarom elismerni.
Luke pont akkor fordult be a sarkon, amikor letettük Emmával a bicajomat.
Vagy a teljes utat gyalog tette meg rejtőzködő testőrök kíséretében, vagy a szomszéd utcában rakták ki a limuzinból vagy más fajta méregdrága autóból. Ez persze csak az én teóriám volt.
Oldalba böktem Emmát, és Luke felé mutattam.
- Megvárjuk? - kérdeztem.
- Aha. Legalább többen leszünk a beszélgetéshez.
Luke hamar odaért hozzánk.
- Sziasztok! - köszönt.
Akaratlanul is végigmértem. A barna haja egy kicsit belelógott a homlokába. A szem pedig..., amikor belenéztem azután nem bírtam elszakítani a tekintetem. Mégis, hogy lehet valakinek ennyire szép barna szeme? Ez kínzás a másik nemre nézve. Ráadásul amint ránéztem gyorsabban kezdett dobogni a szívem. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy nem hiszek a szerelem első látásban, na meg persze a másodjára látom, és akkor tudatosodik bennem, hogy belezúgtam esetben sem.
Ez kábé pár másodperc alatt zajlott le a gondolataimban, aztán kaptam észhez, hogy esetleg vissza kéne köszönni.
- Helló, hogy vagy?
- Jól, köszi.
Lehet, hogy tetszettem neki, mivel mintha egy picit elvörösödött volna. Persze az is megeshetett, hogy csak én képzelődtem, de reméltem, hogy nem.
Ha esetleg beismerném magamnak, hogy tetszik, akkor sem randizhatnánk, mivel én a testőre vagyok, még akkor is, ha nem tud róla. A kémeknek pedig nem szerencsés, ha a kliensükhöz érzelmi szálak fűzik, mert akkor nehezebb végrehajtania a parancsokat. Ez Luke és az én esetemben nem állt fenn, mivel ez plusz egy ok lenne, hogy megvédjem, de sose lehetett tudni.
Úgy döntöttem, hogy ideje elkezdeni a testőrködést.
Feltűnésmentesen körülhordoztam a tekintetem a látótávolságomon belül eső embereken. Észrevettem egy ismerős arcot a túloldalán. Magamban nagyon elképedtem. Egy nő volt, aki miniszoknyát, magas sarkút és mélyen kivágott ujjatlant viselt. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy ebben az öltözékben kénytelen voltam felismerni az anyámat. A sminkje tökéletes volt. Senki nem gondolta volna, hogy harmincöt éves. Tíz évvel fiatalabbnak nézett ki. Amikor észrevette, hogy nézem, halványan felém kacsintott, majd ment tovább tökéletes plázacica stílusban. Csak onnan tudtam, hogy színlel, mert ismertem, és tisztában voltam vele, hogy kém. Ha anya itt volt az azt jelentette, hogy Luke-ot egy percre se tévesztik szem elől, és én csak váltás vagyok.Őszintén, szólva nem bántam, hogy nem csak engem terhel a felelősség.
Valószínűleg sokkal jobban belemerültem a gondolataimba, és túlságosan sokáig bámultam a túloldalt, mert Emma megkérdezte, hogy mit nézek.
- Semmi különöset, csak mintha egy ismerős arcot láttam volna, aztán meg elbambultam - válaszoltam teljesen normális hangon. Az arckifejezésemből se lehetett rájönni, hogy az előbb az anyámat láttam miniszoknyában. - Nem megyünk be? - kérdeztem. Kezdtem egy kicsit kínosnak érezni az ácsorgást.
- De, persze.
Hárman baktattunk fel az osztályteremig. Közben kikerültük az utunkba akadó felsőbb éveseket. Nem mintha féltem volna tőlük, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak nem volt kedvem összetűzésbe kerülni valakivel az első tanítási napon a nyílt folyosón. A tegnapi eset az ebédlőben nem számított, mert azt nem én kezdtem.
Amikor beértünk a terembe, rögtön a padomhoz siettem. Megszokásból megnéztem, mi lesz az első óra, és előrámoltam a szükséges eszközöket. Az egyik legutálatosabb tárggyal kezdtünk, amit csak ismertem. Rajzzal. Nem értettem, hogy a csudába lehet szeretni azt az órát. Személy szerint én már elsős korom óta rühelltem. Csak azt reméltem, hogy a tanár legalább rendes lesz.
Pár percig beszélgettünk. Két perccel becsengetés előtt felcsendült az ajtó felett elhelyezett hangszórókból a himnusz. Nem tudtam, hogy ez itt hagyomány, de a többi osztálytársammal együtt felálltam.
Mi vagyunk a kiemelt tantervű osztály. Más néven a stréberek. Kedves diáktársaim ennek megfelelően teli torokból énekeltek. Csak pár kivétel volt. Például Leku. Olyan halk volt, hogy nem is hallottam a hangját. Pedig közvetlenül mellette álltam. Az is lehet, hogy tátogott. Megértettem. Én is azt csináltam a pocsék énekhangom miatt.
Amint vége lett, megszólalt a csengő. A csörgése kegyetlenül jelezte, hogy kezdődik a szenvedés.
Abban a pillanatban, amikor elhalt a csengő éles hangja kinyílt az ajtó. Az a benyomásom támadt, hogy a tanár, pontosabban a tanárnő vadászó héjaként állt a folyosón, hogy a csengőszó végétől kezdve kínozhasson minket.
Igazam is lett. Mármint a kínzásban.
Amikor megláttam az arcát, tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. A tanárnő alacsony volt és ősz hajú. A ruházata és a frizurája múlt századi. Az arcáról csak annyit, hogy iszonyúan ráncos, és amint ránéztem, kirázott a hideg.
- Én Mrs. Carl vagyok. Az igazgató felesége. Csak és kizárólag tanárnőnek szólíthattok. Aki ezt a szabályt megszegi, az ne számítson semmi jóra. Értette mindenki?
Az osztály feszes vigyázban állt.
- Igen, tanárnő - válaszoltuk egyszerre katonásan. Ez a nő azt váltotta ki belőlem, hogy szó nélkül engedelmeskedjek. Végül is csak rajzórán kellett elviselnem. A való életben tuti, hogy fellázadnék ellene. Láttam már olyan begyepesedett tábornokot, aki íriszében több kedvesség látszódott, mint az övében.
Ezután elhangzott a jelentés. Nem szívesen lettem volna a hetesek helyében. Szerencséjükre nem rontottak el semmit, és szidás nélkül a helyükre mehettek.
A tanárnő ezek után aprólékosan elmagyarázta hogyan kell fogni az ecsetet, a zsír- és pasztellkrétát, a ceruzát és a filctollat, hogy a lehető legjobb eredményt érjük el. Mindezt tudálékos hangon. Mintha a rajz egy kicsit is fontos lenne.
Oldalra néztem.
Mrs. Carl szövegelését még Luke is unta. Éppen ásított egyet. Természetesen a kezét a szája elé tette, de még így is megláttam a fogait. Eddig még fel se tűnt, hogy mennyire tökéletes és fehér fog sora van.
Alig bírtam ki, hogy ne hajtsam le a fejemet a padra. A póz, amit fel szerettem volna venni roppant kényelmes lett volna. Már sokszor használtam eddigi iskoláséveim alatt. Most mégse tettem meg, mert nem akartam magam ellen feltüzelni a tanárnőt.
Szórakozottan babráltam a ceruzámmal, és közben a digitális kémórámat figyeltem. Az óra csigalassúsággal váltott egyik számról a másikra.
- Talán untatom, Mis Grant?
Na, tessék. Ezt jól megkaptam. A többiek se figyeltek rá jobban, de balszerencsémre pont engem szúrt ki. Gyorsan elő kellett rukkolnom egy normális válasszal.
- Dehogyis, tanárnő! Tudja, én könnyebben oda tudok figyelni, ha közben babrálok valamivel - mondtam a lehető legtiszteletteljesebb hangnememen. Nem is volt minden hazugság az állításaim közül. A babrálás rész igaz volt, de most tényleg azért csináltam, mert unatkoztam.
Kérlelően néztem az órámra. Pont akkor váltott át negyvennégyre. Magamban rimánkodtam, hogy most gyorsabban váltson a következő számra.
Mrs. Carl szigorúan nézett rám.
- Rendben van, Grant kisasszony. Elfogadom a magyarázatát. - Úgy tett, mintha már el is felejtette volna az esetet, de amikor rám nézett, kiolvastam a tekintetéből, hogy megjegyzett magának. Természetesen nem jó értelemben.
Végre valahára megszólalt a megváltást jelző csengőszó. Hálásan sóhajtottam fel.
Mrs. Carl kivonult a teremből.
A suli stúdiósai lejátszottak egy számot a mostani legmenőbb együttestől, a Szuper fiúktól. A banda neve elég gáz volt, de a zenéjük egész jó. Ja, meg azt se szabad elfelejteni, hogy a csajok odavoltak értük. A fő kedvenc persze az énekes volt. Amikor elkezdődött a szám, a lány osztálytársaim visítozni kezdtek. Az egyetlen kivétel Emma volt. Ő egyszerűen csak felállt a székéről, és felém indult. Rá se hederített a zenére.
- Szánalmas, hogy sikítoznak, amikor meghallják az énekes hangját. Nem is ismerik őket, és valószínűleg soha nem fognak személyesen találkozni velük. Maximum egy koncerten csorgathatják utánuk a nyálukat – mondta elítélően.
- Igazad van, de ha nekik jólesik, hogy feleslegesen tönkreteszik a hangszálaikat, akkor felőlem csinálják csak – értettem egyet, és közben megvontam a vállam.
- Azt azért nektek is el kell ismernetek, hogy jó számaik vannak! - szólt bele a beszélgetésbe Luke.
- Mi nem azt mondtuk, hogy rossz a zenéjük, hanem azt, hogy gáz dolog bolondulni valakikért, akiket nem is ismersz – vitázott Em.
Őszintén szólva élveztem, hogy valaki egy véleményen van velem, és nekem ki se kell nyitnom, hogy azt fogadják el, amit én akarok. Egész eddigi életemben szinte mindig egyedül szálltam szembe a többséggel, mert az előző barátnőm, Cleo teljesen eütött tőlem, ráadásul nem is volt az a harcos típus. Megértettem, hogy mekkora szerencsém van Emmel.
- Oké, neked van igazad – visszakozott Luke, és témát váltott. - Minden tanárunk annyira elviselhetetlen, mint Mrs. Carl?
- Remélem, hogy nem. Majd meglátjuk.
A következő óra földrajz volt. A tanár egy középkorú néger férfi volt. Nem volt se szimpatikus, se nem szimpatikus. Olyan tanárnak látszott, akit a diákok nem szeretnek, de nem is utálnak. Az egész óra ismétléssel telt el.
A szünetben Luke kíséretében leszaladtam a büfébe. Nem is kellett rábeszélni. Jött magától. Az ilyen alkalmakkor ébredt fel az agyamban a gyanú, hogy esetleg tetszhetek a milliárdos csemetének. Minden alkalommal elhesegettem magamtól az ehhez hasonló gondolatokat. Vettem egy jó nagy kakaós csigát. Mint mindig, így most se vettem figyelembe a választásomkor a kalória tartalmat.
Láttam Nicket is. Ellenségesen meredt rám. Nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy még nem felejtette el a tegnapi incidenst. Elhatároztam, hogy tudomásul se veszek egy olyan ökröt, mint ő.
Ezután következett a francia. Nem szerettem azt a nyelvet. Nekem túl nyálas volt. A szüleim tehetnek róla, hogy ennek ellenére egész jól beszéltem. A tanár francia származású volt. Köpcös és kopaszodó.
Ebéd előtt még el kellett viselnem egy informatika, és egy matekórát. Az infó szuper volt. A tanár egész végig a gépe képernyőjét bámulta, és villámgyorsan gépelt. Hagyta, hogy azt csináljuk a gépen, amit akarunk. Egyetlen lövöldözős játék volt a gépen. Hálózaton játszottunk. Emma és én összefogtunk. A fiúk csak néztek, és egymástól kérdezgették, hogy ki az a két ember az élen. Mi csak vigyorogtunk egymásra, és nem árultuk el. Matekon átismételtük az általános iskola teljes tananyagát. Tom jó fej volt, de szigorú.
A konyhások egyáltalán nem tettek ki magukért, mivel a kaja pocsék volt. Az volt az egyetlen előnye a suliban evésnek, hogy hallgathattam Luke poénjait. Hihetetlenül humoros volt a srác. Az egész osztály az ő viccein nevetett. Tökéletesen beilleszkedett. Olyan volt, mint bármelyikünk.
Éppen egy aforizmát mesélt el, amit aztán jól megjárt.
- A női megérzés egymillió éves nemgondolkodás eredménye – mondta, mire Emma jól hátba vágta. - Ezt meg miért kaptam? - méltatlankodott Luke, de a szemében jókedv csillogott.
Én azon kaptam magam, hogy már megint belefeledkeztem a nagyon szép barna szemeibe. Amikor felém nézett elkaptam a tekintetem. Úgy éreztem, hogy az arcom lángol. Mázlimra a hajam eltakarta a pirosodó bőrfelületet.
Amikor elköszöntünk egymástól, kerestem a tekintetemmel, hogy ki vált fel a testőrködésben. Hamar észrevettem apát. Öltönyben volt, aktatáskával a kezében. Úgy tett, mintha nagyon belemerülni egy telefonbeszélgetésbe. Nem mutatta a jelét annak, hogy felismert.
Luke elindult hazafelé. Apa az utca másik oldalán követte. Én Emmával együtt bicikliztam haza. Ő eggyel hamarabb lefordult, mint én.
Amikor hazaértem, kellemetlen meglepetés fogadott. Önkéntelenül felkiáltottam.
- Jaj, ne! Már megint!
A garázsunk előtt ugyanis ott volt Kitty a maga rózsaszín mivoltában.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó