Tudtam, hogy mivel anyáék nincsenek otthon, ezért kerítenek valakit, aki vigyáz ránk. De miért pont annak a rózsaszín borzadálynak, Kittynek a tulajdonosát? Az a kocsi megszegett mindent, ami csak szent. Kezdjük a színével, az egyszerűen undorító. Belül az ülések is ugyanolyan színűek, és az egész csomagtartó rúzsokkal és sminkkel volt tele. Ugyanis Anna néni szerint bármilyen vészhelyzetre fel kell készülni.
Anna néni anya húga volt. Nem tudott semmit erről a kémes dologról. A szüleim csak annyit mondtak neki, hogy sokat járnak üzleti utakra, és ezért kell vigyáznia ránk. Lehet, hogy ez nem illik, de utáltam a nénikémet.
Az volt az oka, hogy olyan volt, mint Cler. Ennek megfelelően a nővéremmel kivételezett, engem rühellt a teljesen más stílusom miatt. Kölcsönös szeretetünket az is táplálta, hogy a lánya, aki a tesómmal egyidős ugyanabba az iskolába járt, mint mi, és természetesen ő is cicababának számított. Mendynek hívták.
Amikor Anna néni vigyázott ránk, akkor hozzánk költöztek, amíg anyáék haza nem jöttek. A legrosszabb az volt, hogy az ő főztjét kellett ennem. Szigorúan zsírmentes kaját csinált, ami nekem felért egy kínzással. Hiszen nem vagyok nyúl, hogy egyfolytában salátát és zöldséget zabáljak. Ezért az első alkalommal vettem normális ételt, beraktam a hűtőbe, csak az a három vegetáriánus nőszemély rögtön kidobta. Miután én is letettem a kémvizsgát, kiderült, hogy van hűtő a pincénk melletti személyes kis főhadiszállásunkon, és ezzel meg lettem mentve, mármint az evés ügyében. Sajnos ettől még nem szabadultam meg az utálatos rokonoktól.
Nagy sóhajtással elhaladtam a rózsaszín kocsi mellett, beraktam a bringámat a garázsba, és szép lassan bekullogtam a házba. Sajnos nem sikerült észrevétlenül bekullognom, mivel Anna néni pont az ajtóval szemben lakkozta a körmét.
- Szia, Margaret! - köszönt, és rám villantotta az egyik legszélesebb mosolyát.
- Jó napot, Anna néni!
- Hányszor mondtam már, hogy tegezzél?
Tényleg említette már párszor, de én direkt magáztam, hogy higgye csak öregnek magát. Ráadásul én is mondtam neki, hogy Megnek szólítson, mégis mindig a teljes nevemet használta.
Válasz nélkül hagytam a kérdését, és felrohantam a lépcsőn a szobámba, és levágtam a táskámat az ágyamra.
Egész nap nem láttam semmi abnormális dolgot, ami azt jelentette, hogy a fickó nem sieti el Luke megölését. De végül is az se biztos, hogy férfi a fenyegetőző, ugyanolyan könnyen lehetne nő is. Mert hát egy nő is lehet terrorista, bérgyilkos, vagy akár még kém is. A kémre például én vagyok az élő bizonyíték.
Úgy döntöttem, hogy nem kockáztatom meg a találkozást egy-két kellemetlen személlyel, ezért rögtön le akartam menni a főhadiszállásunkra. Az elhatározásomat tett követte.
- Hová mész? Ugye nem már megint a pincébe?
- De, oda. Ne zavarjatok! - kiáltottam hátra se nézve.
Amint beléptem a pincébe, rögtön becsaptam az ajtót, bezártam, és benne is hagytam a kulcsot. Biztosra kellett mennem, mert nem kockáztathattam meg, hogy lejöjjenek, és észrevegyék, hogy nem vagyok ott. Bár ennek elég kicsi volt a valószínűsége, mivel azok a nők, akikkel jelenleg egy házban vagyok kénytelen lakni, gyűlölik a pókokat és a rovarokat, ezért nem volt valószínű, hogy lejönnek, de biztos, ami biztos. Egyébként a nagynéném többször is hívott élősködő irtót, de következő napra egész véletlenül újra megjelent néhány példány.
Kinyitottam a rejtekajtót, és beléptem. Az első dolog, ami feltűnt, az volt, hogy még nem hozták meg a kütyüket. Nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy el kellett szórakoztatnom magam, ami nem okozott túl nagy problémát, mivel a szuper modern számítógépeket, és az óriási plazmaképernyőt nem csak nemzetbiztonsági ügyekből kifolyólag lehetett használni.
Leültem egy kényelmes forgószékbe, és bekapcsoltam az egyik gépet. Felvettem a fejemre egy fülhallgatót, amire mini mikrofon is volt erősítve, és elindítottam a Warriors című népszerű online játékot. A karakterem egy álarcos harcos nő volt. Testhezálló bőrruha borította, ami tele volt különféle kisebb fegyverekkel, és a kézében kardot tartott. Én a fény oldalán harcoltam, és sajnos jóval kevesebben voltunk, mint a gonoszok. Minden kérkedés nélkül el kell mondanom, hogy nagyon jól játszok, csak hát nyáron nem volt túl sok időm gyakorolni.
Kaptam egy körüzenetet, hogy siessek a Szarvas tisztásra, mert kegyetlen csata folyik, és minden segítségre égető szükség van.
Szerencsére elég közel voltam, ezért hamar odaértem. Tényleg hatalmas csata volt. Halomban álltak a kardélre hányt karakterek. A grafika olyan jó volt, mintha valódiak lennének. A sötétek vezettek, de a fény oldalán állók sokkal nagyobb erőbedobással küzdöttek, különösen az egyik. Rákerestem arra a karakterre, a felhasználó neve Arthur volt, az enyém Maya. Egy kicsi fogalma lehetett a történelemről, ha így nevezte el a figuráját. Kiderült, hogy a fény oldalán állók közül ő volt a legerősebb, és amíg nem voltam gépközelben, addig fővezérré választották. Nagy kocka lehetett a srác, ugyanis az adatlapja szerint a fiú volt. Jelenleg éppen tíz ellenség zárta körbe. Úgy gondoltam, hogy akkor lenne a belépőm a leghatásosabb, ha őt menteném meg.
Bekapcsoltam a közös kommunikációs csatornát, és nagy lendülettel belevetettem magam a csatába.
Így virtuálisan teljesen más volt, mint a valóságban. Először is azért, mert itt csak az ujjaimat mozgattam, és ott az egész testemet. Lehet, hogy a grafika hihetetlenül élethűre sikeredett, de egy nagy különbség attól még volt, méghozzá az, hogy ha a játékban meghaltam, akkor elölről kezdhettem, de a valóságban nem volt második lehetőség.
Az ujjaim villámgyorsan mozogtak a billentyűzeten. Gyorsabban, mint az ellenfeleimé. Hiába mészároltam le a fővezért sarokba szorító emberek közül több mint ötöt, mert minden egyes ellenfél helyére két másik állt be. Annyit sikerült elérnem, hogy az Arthur nevű játékos mellé jussak, de csak ennyit, nem többet. A fejhallgatómat ráhangoltam a karakterére, hogy tudjunk egymással kommunikálni.
- Vesd nekem a hátad, úgy egyszerűbb lesz visszaverni a támadásokat! - ajánlottam fel nagylelkűen.
A válasz hamar megérkezett. A hangja valahonnan ismerős volt, de nem tudtam, hogy honnan.
- Miért bíznék meg benned? Még sosem láttalak, pedig nagyon erős a karaktered.
Hihetetlen ez a srác. Segítséget ajánlok neki, amikor hatalmas pácban van, és ő gyanúsítgatni kezd. Vettem egy nagy levegőt, és csak aztán válaszoltam.
- Mert nincs más lehetőséged. Különben, ha meg akartalak volna ölni, akkor már megtehettem volna.
- Jó, de miért nem jelentél meg a gyűléseken?
Most már egymás hátát védtük, és Arthur közben folytatta a kérdezősködést.
- Az is lehet, hogy ott voltam, csak te nem emlékszel rám.
- Egy jó harcos, álarcos, bőrszerkós nőre biztos, hogy emlékeznék.
- Oké, tényleg nem voltam ott. Nyáron sajnos nem nagyon jutottam gép közelbe, és ezért nem jelentem meg.
- Na, és miért nem?
A srác kezdett nagyon felidegesíteni. Túl sokat kérdezett. Ilyenkor az ösztönös reakcióm azt lett volna, hogy vagy otthagyom a személyt, vagy valamilyen módon kiiktatom, de emlékeztettem magamat, hogy ez csak egy játék. Ennek ellenére engedtem, hogy a hangom bosszús legyen, és egy kissé goromba.
- Neked ahhoz semmi közöd. Személyes ügy. - Meg nemzetbiztonsági, tettem hozzá magamban, de természetesen hangosan nem mondtam ki. - Koncentrálhatnánk a harcra?
Legnagyobb megkönnyebbülésemre nem faggatott tovább, mert akkor tuti, hogy nagyon begurultam volna.
- Természetesen.
Mindketten abbahagytuk a beszéded, és én személy szerint csak a játékra figyeltem. Néha-néha felszisszentem, vagy elkáromkodtam magam, de ezen kívül nem nagyon volt másfajta megszólalásom.
Terminátormódra aprítottuk az ellenséget, és csodák csodájára végre fogyni kezdtek. Csakhogy egyre erősebb ellenfelek jöttek. Valószínűleg azt csinálhatták, hogy a másik oldal vezetői először a gyengébbeket küldték, mert azok úgy se jelentenek túl nagy veszteséget. A mi oldalunkon nem engedhettük meg ezt a luxust, mert az emberek egy játékban ritkán állnak a jó oldalra. Végül is a jó oldal csak nézőpont kérdése, vagyis a valóságban így van, de egy játékban egész más. Fény és sötétség. Vajon melyik lehet a jó oldal? Einsteinnek kell lennie az embernek, ha rá akar jönni.
Már csak öten harcoltak kettőnk ellen. A karakterem kardja és ruhája tele volt virtuális vérrel, de ez engem nem igazán zavart. Sose féltem a vértől, még kislánykoromban se. Amikor vérvételre vittek direkt odanéztem, és egy kis undort se éreztem. Nem émelyegtem, vagy ilyesmi, csak vártam, hogy kiszedjék azt a tűt a bőrömből.
Amikor egy csata árán megöltük a maradék ellenséget, Arthur szembe fordult velem. Teljesen felesleges volt, mivel a hangomat így is úgy is hallotta, de nem kötöttem bele.
- Köszönöm a segítséget!
- Nincs mit.
A csata már véget ért, és szerencsére megnyertük, de ettől még fokozottan odafigyeltem minden egyes részletre. Elfintorodtam, amikor rájöttem, hogy a kémség annyira a részemmé vált, hogy még egy játéban se tudom elhagyni.
A megmaradt társaink odagyűltek mellém, pont Arthurral szemben.
Éberen figyeltem, amikor az egyik halottnak hitt ellenség mintha megmozdult volna, és a tőrt markoló keze közvetlenül a fővezérünk lába mellett. Először azt hittem, hogy csak a szemem káprázott, de aztán kiderült, hogy mégsem, mert újra megmozdult.
Villámgyorsan reagáltam. Előrevetettem magam, és a csuklójánál levágtam az ellenséges karakter tőrt markoló kezét. Nem volt időm rá, hogy megvárjam, sikeresen végrehajtottam-e a műveletet, mert valaki belépett a főhadiszállásra, és ezért reflexből kikapcsoltam a játékot.
Az a valaki nem a pincénkből nyíló bejáratot használta, ami azt jelentette, hogy a titkosszolgálat küldte.
A másik ajtó egy alaposan átalakított csatornarendszerbe nyílt, ami behálózta az egész várost. Egyébként már csak annyiban hasonlított egy csatornára, hogy a föld alatt volt. Akár kocsival is lehetett közlekedni benne, mert olyan széles volt, mint egy szabvány autópálya.
A látogatóm egy huszonöt éves, alacsony és fekete hajú férfi volt, Justin. Már régóta ismertem, és nagyon jó fej volt, és közvetlen. Ez azért volt lehetséges, mert őt csak futárnak alkalmazták, és nem kémnek.
- Warriors? - kérdezte, amikor meglátta a reflex mozdulatomat.
- Az - válaszoltam bőbeszédűen.
- Tudtad, hogy az a világ legnépszerűbb játéka, és egyben a legnagyobb példányszámban eladottja is?
Igazából nem tudtam, de ezt nem akartam az orrára kötni. Meg se kellett szólalnom, mert ő már mondta is tovább a magáét. Eléggé beszédes fickó volt, főleg akkor, ha játékokról volt szó.
- Te is a fény oldalán harcolsz, ugye?
Bólintottam.
- Tudsz valamit a Szarvas tisztáson lezajlott csata végkimenetéről? Én is ott lettem volna, csak dolgoznom kellett.
- Nyertünk.
- És a fővezér is harcolt?
- Igen.
- Zseniális játékos. Láttad, amikor megszerezte a jelenlegi címét?
- Nem.
- Pedig érdemes lett volna. Hihetetlen volt, amit ott levágott. Olyan jó volt, hogy azt elmondani se lehet, én olyannak képzelek el egy vérbeli profit. Persze előtte több csatában is tanúbizonyságát tette a szuper taktikai képességeinek.
- Aha. Úgy látszik, hogy nagy rajongója vagy. Tényleg, te hányadik vagy a fény harcosainak listáján? - tereltem el a szót az Arthur nevű karakterről.
- Az ötvenedik - mondta büszkén. - Na, és te?
- Kétszázegyedik.
- Csak, pedig azt hittem, hogy jobb vagy, de úgy látszik, hogy tévedtem.
Ez sértette a büszkeségemet, ezért a kelleténél egy kicsit dühösebben visszavágtam.
- Ha nem tudnád, én egész nyáron veszélyesebbnél veszélyesebb küldetéseken voltam, és veled ellentétben nem túl sok időt tudtam eltölteni a gép előtt.
Legnagyobb bosszúságomra Justinról leperegtek a szavaim. Fel se vette, hogy semmittevéssel vádoltam meg.
- Akkor majd megnézem az eredményedet néhány hónap múlva.
Ha nem akartam, hogy Justin vidámsága végleg az agyamra menjen, akkor le kellett koptatnom, és a tervem már készen állt a bevetésre.
- Meg fogsz lepődni. Te hoztad a kütyüket, igaz?
A futár kelletlenül bár, de bólintott, és előszedte a szállítmányt.
- Itt vannak ebben a dobozban. Mindegyik mellett találsz használati útmutatót.
- Én a helyedben indulnék, hiszen tudod, hogy Denna találmányai néha elég inaktívak tudnak lenni. Emlékszel a robogós esetre, nem?
Denna, a titkosszolgálat főfeltalálója a múlt évben kifejlesztett egy automatavezérlésű robogót. A teszteken minden rendben volt, csakhogy amikor átadták Justinnak, meghibásodott. A férfinak mázlija volt, de azóta tartotta a tisztes távolságot a nő készítményeitől.
A tervem bevált. Justinnak hirtelen valami égetően fontos dolga akadt, és azonnal távozott.
Kinyitottam a dobozt. Találtam benne egy hajgumit, MP4 lejátszót, digitális karórát, rágót, tollat, tíz hozzávaló betétet, edzőcipőt, medált, hajtűt, kisdobozt és csokit.
Elolvastam a használati útmutatást.
A hajgumi extra erős, és nyúlós volt. Ki is cseréltem arra, ami most volt rajtam. Ez majd jó lesz leereszkedni egy épületről, vagy ilyesmi.
Az MP4 lejátszón Taylor Swift számok voltak. Ennek az volt a funkciója, hogy ha mindent letörlök róla, akkor a törlés utáni tizenegyedik percben felrobban. Azt írták róla, hogy egy felhőkarcolót könnyedén a levegőbe repít.
A digitális karóra a mostani továbbfejlesztett változata volt. A fényjelzések ugyanazok voltak, csakhogy erről lehetett hívást indítani, és fogadni. Továbbá a kapott kis dobozban mini nyomkövetők voltak, és azokra volt beállítva.
A rágó viszonylag hétköznapi volt. Ha folyadék érte, akkor átmart mindent, kivéve az emberi testet, vagy azzal azonos hőmérsékletű tárgyat. Egy csomagot kaptam, és abban tíz darab volt.
A toll tudott rendesen fogni is, de a fő funkciója az volt, hogy ha bekerül a vérkeringésbe a tinta, akkor az emberek három-hat órára elájulnak tőle, az idő az alkaton függött.
Az edzőcipő egyik talpában egy könnyű kisbicska volt, a másikba pedig olyan speciális nyomkövető, amit semmilyen műszer nem észlelhetett, vagy csak a kézikönyvírók nem tudtak róla.
A medál egyszerű volt, de még nekem is be kellett ismernem, hogy gyönyörű darab. A haszna az volt, hogy nem kép volt benne, hanem egy kicsi sokkoló.
A hajtűt zárak, kódok és erőterek hatástalanítására kaptam. Őszintén szólva, nekem az erőtérről a Star Wars jutott eszembe, de a tervezők tudják.
A csoki egyszerű altató volt. Akár egy fél kocka is kiüt bárkit egy teljes napra, ezért nem volt ajánlott a nagymértékű fogyasztása.
Miután minden egyes kütyüt alaposan szemügyre vettem, és elraktam, újra be akartam lépni a játékba. Már kapcsoltam volna be, amikor az új órám bejövő hívást jelzett. Bosszúsan felmordultam, és nem szívesen, de azért fogadtam.
A képernyőn Mark Wilkins arca jelent.
- Tehát megkaptad az új felszerelést.
A mai bőszavúságommal válaszoltam neki.
- Igen.
A főnököm nem vette észre, hogy jelen pillanata hátam közepére se kívánom, zavartalanul beszélt tovább. Úgy gondoltam, hogy ha nem vágok bele a szavába, akkor hamarabb megszabadulok tőle.
- Az iskoládban van valaki, akinek már csak az utolsó vizsgája van hátra, hogy kém lehessen, és ez a vizsga az, hogy rájöjjön, ki az ügynökünk az intézményben.
- Ki az? - kérdeztem kíváncsian.
- Erre neked kell rájönnöd, de ne könnyítsd meg a dolgát azzal, hogy feltűnően viselkedsz! - mondta parancsoló hangnemben, majd elsötétült a képernyő.
- Magának is kellemes délutánt! - morogtam félhangosan.
Beindítottam a játékot, és neki álltam, hogy megkeressem ezt a legendás Arthurt, vagy legalább némi információt gyűjtsek róla.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó