|
17. fejezet - 2. rész
mesen várakozó házaspárhoz.
Larry felállt az asztaltól.
- Örülök, hogy belementél Max. Megkérdezhetem, hogy hívják a társatokat?
- George-nak. Miért?
- Nem érdekes, csak kíváncsi voltam – állította közönyösen Larry, de a fiatalok figyelmét nem kerülte el az a szikra, ami egy pillanatra felvillant a szemében. - Steve barátom körülbelül kétszáz méterre lakik innen. Hamar odaérünk, de azt hiszem, hogy van dolgunk bőven. Később jövök. Ha keresnek, ne mond el, hol vagyok! - Az utolsó két mondatot Marthához intézte.
Steve háza tényleg nagyon közel volt. Az erdő szélén állt, és előtte gyógyfüveskert feküdt, mellette egy jó állapotban lévő pajta volt. Larry kopogás nélkül belépett. A fiatalok csendben utána mentek.
Ahova beléptek egyszerre volt konyha, étkező, nappali és kamra. Az asztal mellett egy közepes termetű, barna hajú és szemű férfi volt. Larry-nál néhány évvel idősebb volt. Nagyon hasonlítottak egymásra, amiből Maxék rájöttek, hogy nem csak komák, hanem testvérek is.
Larry röviden összefoglalta bátyjának a jövetelük okát, és még mondott valamit, amit a két fiatal nem hallott, de Steve láthatóan felélénkült tőle. Átvezette őket egy másik szobába. A hely tele volt zsúfolva különféle méretű és alakú ládákkal, és egy ágy is állt benne.
- Hadd nézzem! - fordult oda Maxhez. Elővett egy szalagot, és lemérte a szükséges méreteket. A fiú szó nélkül tűrte annak ellenére, hogy nem nagyon volt ínyére a dolog. - Azt hiszem, van egy tökéletes darabom a számodra.
Odalépett a szobában található legegyszerűbb ládához, turkált benne egy kicsit, majd elővett néhány ruhadarabot. A kupac tetejére egy díszesebb kardhüvelyt helyezett.
- Megkérhetlek titeket, hogy fáradjatok ki velem, amíg Max átöltözik? - kérdezte makulátlan udvariassággal, és kifelé indult. Ashley és Larry szó nélkül követték. - A sarokban van a mosdóteknő – szólt még hátra Steve.
Max alaposan megmosdott. Volt mit lemosnia magáról. Aztán átöltözött. A csizma és a ruhák olyanok voltak, mintha csak rá szabták volna. Furcsa volt, hogy nem a durva posztó, és eddig megszokott anyagok érnek a bőréhez, hanem selyem. Utolsó lépésként felcsatolta a kardját a kapott hüvellyel, és behívta a kijjebb várakozóakat.
- Na, milyen? - kérdezte a többiek döbbent arcát látva.
Először Ashley találta meg a hangját.
- Ha megfordulnál, és megnéznéd magad a tükörben, akkor tudnád – mondta a szokásos hangján, amiből kiderült, hogy minden rendben van a lelki egyensúlyával.
A fiú megpördült, és elképedten bámult a képmására.
A tükörben látható fiú barna csizmát viselt, kék selyemnadrággal, és ugyanolyan anyagú aranyszínű inggel. A ruhadarabok egyszerűen voltak díszítve, de ez csak még elegánsabbá tette a megjelenését, mert, hogy az volt, elegáns. Mindegyikükben olyan érzést keltett, hogy a tükörben látható alak nem lehet az a parasztfiú, aki pár perccel azelőtt a teremben állt.
- Tökéletesen áll. Nem él olyan ember, aki meg tudná mondani, hogy te nem vagy herceg - mondta Steve. - Most már csak azt kell megtanulnod, hogyan viselkedj, és megdönthetetlen lesz a színjátékotok. Járj körbe! - adta ki a parancsot.
Max engedelmeskedett. Az alkalmi tanára meg volt vele elégedve. Azt mondta, hogy úgy jár, mint egy vérbeli harcos. Mivel minden nemesifjút megtanítottak harcolni, ezért ez sokat segített nekik. A testtartás után a beszédre tértek rá. Steve szerint választékosan fogalmazott, de mivel egy olyan embert fog eljátszani, aki büszke a rangjára, és semmibe vesz másokat, ezért sokkal leereszkedőbb hangon kellett megszólalnia. Ezt gyakorolták egy ideig, amíg a tanár megálljt nem jelzett.
Max megkönnyebbülten rogyott le az ágyra Ashley mellé. A jellemétől nagyon távol állt a dölyfösség és a mások lenézése, és ezért se szerette ezt a szerepet, de eldöntötte, hogy George-ért végig csinálja.
- Már csak egy probléma van – szólalt meg a lány.
- Mi az? - érdeklődött Larry.
- Nekünk van egy lovunk, akit biztonságos helyen hagytunk, de kéne még egy.
- Nekem van egy, és szívesen kölcsön adom – szólt közbe Steve. - Legalább mozogni fog egy kicsit.
- Akkor ezt megbeszéltük. - Ashley elégedetten felállt. - Kezd sötétedni, ideje lenne indulnunk.
Kimentek a házból. Steve néhány percre bement a pajtába, majd kijött egy teljesen felszerszámozott, közepes méretű lóval és egy jó állapotban lévő köpennyel.
- Vedd fel a köpenyt! – mondta Ashleynek. - Ha az a rabszolga kereskedő látta az arcodat, akkor a ruhádra is emlékezhet – tette hozzá magyarázatképpen.
A lány engedelmeskedett, majd elegánsan felült a lóra, és a kardját a hüvelyével együtt a nyerge bal oldalára erősítette. Eközben Max se állt tétlenül. Bement az erdőbe, majd egy kis idő múlva a többiek legnagyobb meglepetésére egy gyönyörű fekete ló hátán tért vissza.
Búcsút intettek a két férfinak, és a települést megkerülve indultak el megmenteni George-ot, Holdfényt és Álmost. A két fiatal nem beszélt egymással. Mindketten tele voltak kétségekkel a vállalkozás kimenetelét illetően, de inkább megtartották maguknak a baljós gondolataikat.
Könnyen megtalálták a rabszolga kereskedőkhöz vezető utat. Már elég sötét volt ahhoz, hogy Ashley biztonsággal el tudja rejteni az arcát az esetleges kíváncsi tekintetek elől.
Kezdődik az előadás. Remélem, hogy gond nélkül megússzuk.
Én is – válaszolta Tornádó.
Amikor a tegnapi tisztáshoz értek, megkönnyebbülten látták, hogy a szekerek, a lovak, a rabok és a kereskedők még mindig ott vannak.
Max egyenes háttal belovagolt a tűz fénykörébe társával a nyomában. Az emberek a fegyvereikhez kaptak. Körülbelül tízen lehettek. A fiú nem reagált a mozdulatukra, amire az ellenség vezetője előrelépett.
- Üdvözöllek. Davon vagyok. Vásárolni jöttél? - kérdezte Maxtől, mintha teljesen egyenlőek lennének.
Ashley ereiben meghűlt a vér, ugyanis a férfi nem az antarai, hanem a kevésbe ismert nemesi nyelvet használta. Biztos ezzel akarta tesztelni, hogy a váratlan látogató tényleg nemes-e. Kényszerítenie kellett magát, hogy ne kapjon a kardjáért. Megkönnyebbülésére, és egyben a megdöbbenésére a társa ugyanazon a nyelven válaszolt, méghozzá tökéletes kiejtéssel.
- Maximilien herceg vagyok. Természetesen vásárolni jöttem. Az egyik ismerősöm ajánlotta magát.
A kereskedő meghajolt a hercegi rang hallatán. Max ügyet se vetett rá.
- Ha szabad kérdeznem, a társában kit tisztelhetek?
- Ő a testőröm. Sajnálatos módon egy régi balesetben megégette az arcát, és azóta elég keveset beszél, de annál veszélyesebb.
Ashley és Max leszálltak a lovukról. Mindkét kantárszárat a lány vette a kezébe. Davon elvezette őket a rabokhoz. Szerencséjükre George még köztük volt. Ha fel is ismerte a társait, annak nem adta jelét.
- Egy csinos és fiatal nő kellene? - kérdezte bizalmas hangon a kereskedő.
Az álherceg megvetően nézett rá, majd öntelt hangon válaszolt.
- Nekem nincs szükségem rabszolgára ahhoz, hogy kielégítsem a vágyaimat.
- Ez csak természetes. Mit is gondoltam. Hiszen egy olyan fiatal, gazdag és jóképű herceg után, mint ön biztos, hogy olvadoznak a nők – mentegetőzött hízelgéssel Davon. - Akkor férfiszolga kell?
- Igen.
A férfi erre intett egyet, amire a láncra vert emberek két csoportba tömörültek. Davon hosszasan áradozni kezdett a rabok előnyös tulajdonságairól. Max úgy tett, mintha figyelne, és a portékát vizsgálgatná, de igazából minden idegszálával a környezetére összpontosított.
- Nézzük meg azt – mutatott találomra egy fekete hajú és kék szemű fiatal fiúra.
- Mozdulj már meg! - ordította a kereskedő.
A fiú félve előrelépett.
- Megoldható, hogy levegyük a láncait? Úgyse tudna elszökni.
- Természetesen – mondta Davon. Elővett egy kulcsot a nadrágzsebéből, és leszedte a fiúról a bilincseket.
- Mi a neved? - kérdezte Max fenyegető hangon.
A suhanc remegve bár, de válaszolt.
- Ron, uram.
- Hány éves vagy?
- Tizennégy.
Ashley a társa időhúzása közben észrevétlenül Devon mögé került, és rutinosan gyors mozdulattal kilopta a zsebéből a kulcsot, majd Max kezébe csúsztatta. Ő ekkor közelebb lépett Ronhoz, és továbbadta a tárgyat.
- Ez nem felel meg – fordult oda a kereskedőhöz. - Nézzük meg inkább a legszélsőt.
Miután a férfi visszahelyezte Ronra a bilincseit, a legszélső emberhez mentek.
Minden simán ment, csakhogy az egyik újonnan szabadult ember megpróbált kereket oldani, amit az egyik arrébb ülő őr észrevett, és hangos kiáltással jelzett. Innentől kezdve felgyorsultak az események.
Devon a zsebéhez kapott, és rögtön rájött, hogy kik a felelősek.
- Öljétek meg őket! - ordította a két fiatalra mutatva.
A két betolakodó abban a pillanatban előrántotta a fegyvereit és harcolni kezdett. Igyekeztek odafigyelni rá, hogy egyszerre maximum csak két ellenféllel kelljen szembeszállniuk.
Max már szinte rutinosan hárította a csapásokat, és ütötte le az ellenfeleit. Az elsőnek egy apró csellel kirántotta a kardját a kezéből, pördült egyet, és halántékon vágta. A másodiknak ugyanazzal a mozdulatsorral belekönyökölt a gyomrába, majd a fejére ütött. A harmadiknak megvágta a karját, és reflexszerűen a földre vetette magát. Szerencséje volt, hogy az érzékei jelezték neki a háta mögül érkező támadást, mert az könnyen a halálával végződhetett volna, de így a fegyver csak a vállát súrolta.
Az orvtámadó hirtelen eldőlt, miközben Max a megvágott karút ártalmatlanította egy pár órára.
Kösz, Tornádó.
Nincs mit. Ashley bajban van. Segíts neki.
A fiú erre villámgyorsan megpördült, és azt látta, hogy a lány egyszerre két megtermett férfival harcol, de azt nem láthatta, hogy Devon le akarja szúrni. Ő túl messze volt ahhoz, hogy bármit is tegyen, de ettől még nem adta fel. Nem tudta volna elviselni, ha a lány meghal.
Ekkor bekattant neki valami pont úgy, mint azon a tisztáson, ahol a lovát bántani akarták, és mint a Fekete Lovag ellen.
Minden lelassult. Hallotta a körülötte lévők lélegzetvételét, és ahogy a gyenge szellő fújta a fák ágait és a leveleit. Érezte, ahogy a vércseppjei lassan lefolynak a mellkasán át. Futni kezdett, hogy megmentse a lányt. Emberfeletti sebességgel haladt. A kereskedő tőre már majdnem elérte a lány bőrét, amikor a vére elérte a kardmarkolatát, amire a pengéje ragyogni kezdett, és akkor a fénylő fegyverrel hátulról átszúrta a férfi testét.
Ashleynek éppen ekkorra sikerült egy kis alvásra kényszeríteni az ellenfeleit, és a hangos puffanásra megfordult. Azt látta, hogy a társa kihúzza a ragyogó pengéjét Devon élettelen testéből, és hogy a vállán lévő seb egyik pillanatról a másikra begyógyul. Hálás pillantást vetett a fiúra.
Max zilálva bámulta a véráztatta kardját. Belül undorodott attól, hogy kiontott egy emberi életet, de nem bánta meg a tettét. Az a férfi csak bajt hozott a világra, és megölte volna a társát. Arra számított, hogy rosszul lesz, vagy akár még hányni is fog, de semmi ilyesmi nem történt. A teste tökéletesen rendben volt. Ugyanúgy nem történt semmi a szervezetével, mint amikor egy rovart taposott el. Ezért némiképp lelkifurdalást érzett. Nem hitte volna, hogy ilyen kemények az idegei.
Túl volt az első ölésen, és tudta, hogy ezután már a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik és a további gyilkolásai nem lesznek ekkora mérföldkövek az életében, de remélte, hogy azokra már nem kerül sor. Méghozzá azért, mert tiszteletben tartotta az emberi életet.
Jól vagy?
Igen, talán még túl jól is.
Ez biztos, hogy nehéz neked, de ne érezz lelkifurdalást azért, mert nem vagy rosszul. Te vérbeli harcos vagy. El tudod képzelni, hogy egy győztes csata után a hadvezér elhányja magát?
Max elmosolyodott a képen.
Na, látod, hogy nem akkora dolog ez. Ezen már sok mindenki keresztülment.
Köszönöm. Most már jobban érzem magam. Örülök neki, hogy hallak.
Lépj túl ezen a kábult testtartáson, és keresd meg a többieket.
A fiú megrázta magát, és azt látta, hogy Ron bámul rá tágra nyílt szemekkel.
- Mi az? - kérdezte, miközben elment egy bokorhoz, hogy letisztítsa a fegyverét.
- Nem volt semmi, amit itt levágtál, és az a fénylő penge szuper volt. Nem csak herceg vagy, hanem varázsló is? - kérdezte a srác hatalmas lelkesedéssel.
- Nem vagyok se herceg, se varázsló. Csak egy egyszerű parasztfiú. A pengén meg csak megcsillant a hold fénye. Nincs ebben semmi természetellenes – mondta, és felült Tornádóra. A társai odamentek hozzájuk.
Ashley a saját lován ült, és a kölcsönkapottat vezette.
- Mehetünk?
- Persze. Én kész vagyok.
- Had menjek veletek! - kérlelte őket Ron.
- Szó sem lehet róla. Menj haza! - ellenkezett a hercegnő.
A suhanc elszontyolodott.
- A szemem láttára égették le a házunkat. A bátyámnak sikerült elmenekülnie, de a szüleim meghaltak. Normban laktunk, és a testvérem megígérte, hogy ott vár rám.
- Norm egész közel van a fővároshoz - szólt közbe George.
- Rendben van, velünk jöhetsz. Kösd el Devon lovát, szerintem úgyse lesz már szüksége rá – adta meg az engedélyt Max.
Ron boldogan elfutott az említett hátasért.
- Remek. Akkor már négyen vagyunk. A végén már egész karaván leszünk – jegyezte meg bosszúsan a lány.
Max egy vigyorral jutalmazta a beszólást
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó