|
4.fejezet
Amikor hazaértem, lehajítottam az iskolatáskámat az előszobába, és a szobám felé vettem az irányt. A nappaliban megtorpantam, ugyanis észrevettem, hogy a bátyám meredten bámult egy felbontatlan pecsétes levelet.
- Hol maradtál ilyen sokáig? - kérdezte tőlem úgy, hogy egy pillantást se vetett hátrafelé, hogy megbizonyosodjon róla, én vagyok-e az. Ez a szokása egy kicsit idegesített, de soha nem adtam hangot neki.
- Büntetésben.
- Még mindig a káromkodás miatt?
- Igen.
Ennek az volt az oka, hogy újdonsült osztályfőnököm illemtanár lévén nem igazán tűrte el a trágár beszédet, a szokatlanul hosszúra nyúlt büntetést pedig legnagyobb valószínűség szerint az egymás iránti kölcsönös szeretetünknek köszönhettem.
- Megjött a levél, amiben benne van, hogy felvettek-e Választott testőrnek, vagy sem – tájékoztatott, mielőtt megkérdezhettem volna, hogy ki küldte a levelet.
Leo azalatt a két hét alatt, amíg a kiértékelés fojt egyre idegesebbé vált, és ezzel együtt egyre ingerültebb lett. Elmondása szerint mindent jól csinált, ennek ellenére szorongott, amire ha jobban belegondolok, meg is volt a jól megalapozott oka, mivel évente összesen mind a negyven bolygóról maximum csak tíz-tizenöt jelentkezőt vettek fel.
- Miért nem nyitod ki?
Habozott egy kicsit, és csak aztán válaszolt.
- Félek – vallotta be. - Ezen múlik, hogy valóra válik-e az álmom. Szerintem ilyen esetben te is félnél kinyitni azt a borítékot.
Talán igaza volt, talán nem, de abban biztos voltam, hogy az én álmom megvalósulásának eredményét, miszerint a nők és a férfiak hivatalosan is egyenlőek lesznek, nem lepecsételt levélben fogom megkapni.
- Add ide, kiscsirke, majd én kibontom, ha te még ennyire se vagy képes – mondtam, majd kikaptam a kezéből a borítékot.
Nem törődtem a tiltakozásával, hanem egy gyors rántással felbontottam a levelet, amit kézzel írtak, és nem volt túl hosszú.
Leonard Landel, ön felvételt nyert a Választott testőrség tanítványai közé. Kérjük, hogy holnap reggel pontban hétkor jelenjen meg a királyi palotát körülvevő fal főbejáratánál, és hozza magával ezt az értesítést!
A Választott testőrök parancsnokának megbízásából.
- Hát, ez aztán nem túl bőbeszédű – jegyeztem meg, amikor végigolvastam.
Ez hiba volt, mivel Leo leroskadt a kanapéra, és meredten bámult maga elé.
- Tudtam, hogy nem fog sikerülni - mondta.
- Minden fiú akkora marha, mint te, vagy te egyedi eset vagy? - fortyantam fel. - Attól, hogy egy levél rövid, még nem biztos, hogy elutasítás van benne. Siránkozás helyett inkább várd meg, amíg közlöm veled az eredményt.
- Akkor most mi van? - nézett fel rám egyszerre kérdőn és reménykedve.
Megkopogtattam a fejét.
- Hallani lehet, ahogy kong. Te agy helyett káposztalevelet tárolsz a fejedben? Szerinted én annyira érzéketlen vagyok, hogyha nem vettek volna fel, akkor ezt mondtam volna? Nem, erre inkább ne válaszolj! - torkoltam le, amikor meg akart szólalni. Hát persze, hogy felvettek, de ha nem hiszed, akkor nézd meg magad – mondtam, azzal az orra alá nyomtam a papírt.
Figyeltem, ahogy végigfuttatta a szemét azon a néhány soron, és jót derültem az arcára kiülő döbbeneten. A következő pillanatban Leo ordított egy hatalmasat, felugrott, és megölelt, csakhogy nem egy sima ölelés volt, hanem felemelt, és forogni kezdett velem, ráadásul közben boldogan lelkendezett nekem pont úgy, mint egy óvodás.
- Lea, Lea, feltudod ezt fogni? Felvettek, felvettek! - hajtogatta, mintha ezzel akarná nekem bizonygatni, hogy amit olvasott az igaz.
- Igen, ezt én is tudom. Letennél végre? - kértem, és közben csúnyán néztem rá.
Erre végre feleszmélt a nagy örömmámorból, és a lábaim újra biztonságos talajon nyugodtak. Nem mintha hányingerem lett volna a forgástól, csak a körhintázásból már jó pár éve kinőttem.
- Bocs, csak elragadott a hév! - mondta, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem bánta meg, amit tett.
- Hagyjuk! - legyintettem. - Én kimegyek deszkázni a Telepre. Jössz még egyszer utoljára, mielőtt hivatalosan is tanítvány leszel, vagy menjek egyedül?
A Telep egy nagy területű, a város szélén fekvő látszólag omladozó és elhagyatott régebbi háztömbökből és raktárakból állt, de ez korántsem volt így. Először is odajártunk mi, profi utcai deszkások, de ami a zsaruk számára még fontosabb, ez volt az Anyabolygó egyik legkiterjedtebb bűnszövetkezetének a főhadiszállása. Egyébként ők úgymond „becsületesek”, ugyanis nincsenek náluk hatalmi harcok, ugyanis a főnökük erős kézzel fogja a kormányt, valamint ők nem kereskedtek drogokkal, ráadásul nekem még szimpatikusak is, és abban száz százalékig biztos vagyok, hogy egyikük se romlott vagy gonosz.
- Miért is ne? - vonta meg a vállát Leo, és elindult a deszkájáért. A járásán is látszott, hogy leesett a válláról az a feszültség, ami az elmúlt pár héten gyötörte, és sikerült újra lazának és nyugodtnak lennie. Ennek örültem, mivel elég rossz dolog egy ideges, Képességgel bíró ember közelében írni, és ennél csak az lehet rosszabb, ha az a valaki a bátyád.
Gyorsan berohantam a szobámba, felkaptam a légdeszkámat, és már a kapuban álltam, amikor megjelent a testvérem az ajtóban.
- Na végre! - sóhajtottam fel megjátszott türelmetlenséggel. - A csiga hozzád képest hiperhajtású űrhajó.
- Kösz – vigyorodott el jókedvűen. Ismert már annyira, hogy tudja, az ilyen típusú megszólalásaimat nem kell komolyan vennie. - Verseny a Telepig! - kiáltotta, majd felpattant a deszkájára, és a Képességet felhasználva átsegítette magát a kerítés felett.
- Csaló – ordítottam utána, amire a szomszéd néni megrovóan nézett rám, de nem érdekelt különösebben, és teljes sebességgel a bátyám után eredtem.
~O~O Leo O~O~
Idegesen ácsorogtam öt perccel hét előtt az értesítőben kapott helyen. Azon agyaltam, jól tettem-e, hogy semmit nem hoztam magammal, de az megnyugtatott, hogy a levélben nem írtak ilyesmit. Abban se voltam teljesen biztos, hogy jól tettem-e, amiért hallgattam Leára, és farmert valamint hozzátartozó dzsekit és egyszerű fekete pólót vettem fel. Lehet, hogy az ünneplő jobb lett volna, de azzal a húgommal egyetemben én is tisztában voltam, hogyha a többiek laza öltözékben jelennének meg, akkor pillanatok alatt kinéztek volna, és nem szándékoztam több évet úgy eltölteni, hogy a tanulótársaim fújnak rám.
Szórakozottan megtapogattam a zsebemet, és elégedetten állapítottam meg, hogy a levelet még mindig nem vesztettem el.
Minden különösebb rendszer nélkül nézelődtem, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy különösen drágának számító luxus jármű állt meg nem sokkal mellettem. A siklóból egy különösen kövér, szemmértékre olyan százhatvan-százhatvanöt centiméter maga fiú szállt ki. Márkás öltönyt viselt, és aktatáskát tartott a kezében. Amikor a srác arrébb ment, a jármű már tovább is állt.
Nem sokkal utána habozva odajött hozzám. Közelről látszódott, hogy értelemtől csillogó sötét szemmel és kisfiús arcvonásokkal rendelkezett. A gömbölyű, alma alakú arcát fekete haj keretezte.
- Ööö, szia! - kezdte zavartan. - Téged is behívtak Választott testőr tanítványnak?
Szerencsétlennek nem könnyítettem meg a helyzetét, mivel egyszerűen csak bólintottam. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy egy ilyen kövér valaki hogyan is lehetne jó testőr. A végén arra a következtetésre jutottam, hogy biztos magas intelligenciával és Képesség szinttel rendelkezett.
- Az jó. Mark Marts vagyok - nyújtott kezet.
Azonnal beugrott a Marts név. Az apjáé volt az élelmiszer piac hetven százaléka, ráadásul egy rakás más fajta üzlete is volt, ami azt jelentette, hogy az előttem álló srác piszok gazdag és elpuhult lehetett.
Megráztam a kezét, és én is bemutatkoztam.
- Leonard Landel, de szólíts csak Leonak.
- Inkább nem. Apa szerint jobb, ha senkit nem szólítunk a becenevén.
Már a nyelvem hegyén volt a visszavágás, hogy se a Markot se Martsot nem lehet becézni, és így könnyű ezt mondani, de aztán emlékeztettem magamat, hogy ez a fiú nem látszik olyannak, mint Lea, aki egyáltalán nem veszi a szívére az ilyesmit, hanem egy csípős megjegyzéssel kontrázna. Visszanyeltem a mondanivalómat, és inkább hallgattam.
- Mivel jöttél? - érdeklődött feszengve. Láthatóan nem szerette a csendet, ha valaki a közelében volt, akivel beszélhetett.
- Busszal – válaszoltam tömören. Én viszont nem szerettem két perccel ezelőtt megismert emberekkel dumálni. Egyébként azért jöttem busszal, mert nem tudtam, hogy fogadnák, ha beállítanék egy felbütykölt légdeszkával, ezért inkább nem kockáztattam, és a jóval lassabb közlekedési eszközt használtam.
- Ja, az biztos jó.
Erre furcsán nézhettem rá, mivel zavartan elfordította a fejét. Még sose találkoztam olyannal, aki soha életében nem légbuszozott, de úgy látszik, hogy ez a rekord is megdőlt.
Szerencsére fél perc múlva kinyílt a kapu pont akkorára, hogy Mark is beférjen rajta. A rés így akkora lett, mint az otthoni kapunk. Ezen jót vigyorogtam magamban, de ügyeltem rá, hogy az érzelmeim ne látszódjanak meg az arcomon.
- Mutassátok a leveleket – lépett ki a kapun egy ősz hajú, tekintélyt parancsoló férfi. A Választott testőrök egyenruháját viselte, és az oldalán fénykard lógott. A fekete ruháján pont a szíve fölött az aranyfonállal hímzett címert apró gyémántok díszítették. Ebből rögtön tudtam, hogy éppen a Választott testőrség főparancsnokával néztem farkasszemet. Fogalmam sincs, hogy bírtam állni azt az átható, szúrós tekintetét, ami az érzelemmentes kék szemeiből áramlott, de mégis megtettem egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy talán, de csak talán elő kéne kotornom a behívómat.
Előszedtem a levelet a zsebemből, és elé tartottam. A férfi csak egy pillantást vetett a feltört pecsétre, és máris az ifjú Marts felé fordult. Szerencsétlen sietett előszedni a kért dokumentumot, csakhogy nagy igyekezetében elejtette az aktatáskáját. Nehézkesen lehajolt érte, miközben fülig is vörösödött, de nagy nehezen csak sikerült előszednie azt a papírt.
- Gyertek utánam! - parancsolta, és én habozás nélkül követtem. Amikor Mark is átért a fal túloldalára, a kapu hangtalanul bezáródott.
Egy betonozott udvaron haladtunk keresztül, amin idősebb tanítványok edzettek, és küzdöttek egymással szorgalmasan. Egy csomó -féle és fajta pálya volt, de nem volt időm a nézelődésre, mert a vezetőnk nagyon szapora tempót diktált.
- Jól figyeljetek rám, mert nem mondom el kétszer! - kezdte szigorúan. A hangjában egyáltalán nem lehetett megtalálni semmiféle együttérzésre, vagy kedvességre utaló jelet, de nem is vártam, hogy lesz benne. Meg se várta, hogy nyugtázzuk, amit mondott, hanem megszakítás nélkül folytatta a beszédét. - Én vagyok a Választott testőrség parancsnoka. Hívhattok uramnak, Robert mesternek vagy egyszerűen csak mesternek. Elvárom tőletek a kellő tiszteletet. Természetesen a többi tanárotokra is ugyanez vonatkozik. Nem vagyok kíváncsi a vezetéknevetekre, hanem én is és minden egyes tanárotok csak a keresztneveteket fogja tudni. Ennek az a célja, hogy a szegény, a gazdag, a nemes és a közember is ugyanazokról az alapokról indulhasson. Itt nem számít az, hogy ki az apátok vagy az anyátok, csak az, ti mire vagytok képesek. Valószínűleg mindketten arról álmodoztatok, hogy egyszer itt lehettek, de figyelmeztetlek titeket, ez nem leány álom. Itt kemény edzések lesznek, és elvárjuk tőletek, hogy a maximumot hozzátok ki magatokból, vagy repültök innen. Legyetek szorgalmasak, gyorsak, ügyesek, erősek és kitartóak. Legyetek okosak és rendelkezzetek tökéletes ösztönnel és ítélőképességgel, de ami a legfontosabb, tanuljátok meg a bennetek lévő Képesség használatát, és ismerjétek meg teljesen, különben legyőznek titeket. Van kérdés?
- Mikor kapunk fénykardot? - érdeklődött Mark. Erre én is kíváncsi voltam, de azért nem tettem volna fel hangosan a kérdést. Hamar kiderült, hogy jól döntöttem, mivel a parancsnok megrovó pillantást vetett rá.
- Fénykardot senki nem kap, azt mindenkinek saját magának kell elkészítenie, de ha már fel merte vetni a témát, akkor válaszolok rá. A negyedéves vizsgán fogjátok megszerezni a pengéhez szükséges kristályt, és utána készítitek el a fegyvert.
- Min múlik, hogy milyen színű lesz a penge? - folytatta a kérdezősködést Mark. Elkönyveltem magamban, hogy eléggé kíváncsi fajta, ha valami felkelti az érdeklődését.
- Azt senki sem tudja pontosan. A kristály akkor veszi fel a végső színét, ha egy Képességgel bíró megfelelő módon hozzáér az erejével. Ebből arra lehet következtetni, hogy az egyén erején és személyiségén múlik a dolog. A leggyakoribb a szürke, a fekete vagy a barna.
- Mik a legritkábbak?
- A fehér, a zöld és a kék.
- Jelenleg van olyan ismerőse, akinek e közül a három szín közül valamelyiket vette fel a kristálya?
- Nincs – komorodott el újra az újdonsült mesterünk pont akkor, amikor már azt hittem, hogy kezd felengedni. Úgy látszik, hogy régi emlékeket kavart fel nála a téma, amiket meg akart tartani magának. - Mielőtt még megkérdeznéd, nekem narancssárga színű fénykardom van.
Beértünk egy épületbe, végigmentünk egy folyosón, majd beléptünk egy ajtón. Egy öltözőbe érkeztünk.
- A szekrényetekben van az edzőruhátok. Hangminta alapján működök. Az ajtókra mindenkinek ki van írva a keresztneve, szóval nem lesz nehéz meg találnotok. Amikor átöltöztetek, menjetek ki a bejárattal szembeni ajtón, és a folyosó végén balra az utolsó ajtón lépjetek benne! A többit ott megtudjátok – mondta, azzal sarkon fordult, és távozott.
Az öltözőben pontosan tizenöt névkártyás szekrényt lehetett találni. Volt időm az egyik padon ücsörögve megszámolnom őket, ugyanis Mark egy csiga lassúságával öltözött át. Az egyen edzőcucc pontosan illet rám. Egyébként semmi extra nem volt benne. Fekete melegítőnadrág és ugyanolyan színű rövid ujjú póló, plusz egy közönséges edzőcipő.
Amikor Mark végzett, követtük a kapott instrukciókat. Egy edzőteremben lyukadtunk ki. Hat velünk egykorú fiú fekvőtámaszokat végzett kettes párokban, amiket egy gép számolt. A terem végében egy fiatal Választott testőr állt, aki figyelte az eseményeket.
- A padló egyes részei úgy vannak kialakítva, hogy észleljék, ha valaki megcsinált egy fekvőtámaszt. Azt nem számolják, amikor a hasatok is leér – magyarázta, azzal mutatott egy helyet, és mi odamentünk. - A gép a kettőtökét együttesen számolja, és sípolni fog, ha kész vagytok. Összesen négyszázat kell megcsinálnotok. - Amikor meglátta Mark kétségbeesett tekintetét, gúnyosan elnevette magát. - Ez van fiú. Reménykedj benne, hogy a társad keményebb, mint te. Ja, és nem használhatjátok hozzá a Képességet!
Ahogy elnéztem a padlóra lekászálódó kövér srácot, halkan felsóhajtottam. A fiatal testőr együtt érzően megveregette a vállamat.
- Sajnállak, öcsi. Még nem találkoztam ennyire hájas tanítvánnyal, mint ez itt, szóval csak sok sikert.
Egyenletes tempóban elkezdtem végrehajtani a feladatot. Biztos voltam abban, hogy a négyszázból legalább háromszázkilencvenet én fogok megcsinálni, és abban is, hogy mire végzek, le fog szakadni a karom.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó