Gyönyörű nyári reggel volt. Ezzel George és Max nem sokat törődhetett, mivel eszeveszett iramban vágtattak az üldözőik elől.
Olyan gyorsan haladtak az erdőn át, amilyen tempóban a lovak bírták. Pontosabban olyan gyorsan, amennyire Álmos bírta. Azt el kellett ismerni, hogy Tornádó sokkal nagyobb sebességre is képes lett volna, de Max nem akarta otthagyni az idősebb társát.
Az ágak hangosan recsegtek ott, ahol elhaladtak. Nem törődtek azzal, hogy mekkora zajt csapnak. Volt annál sokkal nagyobb problémájuk is. Méghozzá az, hogy egy csapat felbőszült fiatal nemes üldözte őket. Ez még egészen elment volna, hiszen Max már egyszer jól elkalapálta a társaságot, csakhogy legnagyobb valószínűség szerint egy kisebb sereg katona támogatta őket. A katonák ellen kettőjüknek esélye se lett volna, ráadásul Max nem tudta irányítani a láthatatlan energiáját, szóval még az is lehetséges lett volna, hogy a nemes ifjak kapják el őket.
A hangok alapján az üldözők egyre közelebb kerültek hozzájuk.
Max George mellé lovagolt.
¬ Nem képes gyorsabban menni a hátasod? Nem akarok vészmadár lenni, de ha nem vigyázunk, elkapnak minket.
Ezt George is tudta. Hangos káromkodások közepette igyekezett nagyobb sebességre ösztökélni a lovát. Nem járt túl nagy sikerrel.
¬ Én feltartom őket. Te addig haladj minél előbbre ezzel a csigával! Menj egyenesen előre, hogy megtaláljalak! - utasította Max olyan magabiztossággal, mintha egész életében csak parancsokat osztogatott volna.
Az öreg mintha ellenkezni akart volna, de aztán hirtelen meggondolta magát, és egyszerűen csak bólintott.
¬ Így úgyse találsz meg. Találkozzunk Rank városában a Zöld fogadóban! ¬ kiáltotta George búcsúzásképpen. ¬ Ja, és vigyázz magadra.
¬ Meglesz ¬ válaszolta Max.
A lova ösztönösen megérezte, hogy mit akar a barátja, és lelassított. Nézték, ahogy Álmos fokozatosan elszakad tőlük.
Tornádó egyenletes tempóban haladt. Egy fákkal körülvett ösvényen hagyta a patanyomát. A lépéseitől felvert por lassan szállingózott vissza a földre. A fák lombjai között a napfény misztikussá varázsolta az eddig is gyönyörű tájat. Az ösvény tökéletesen alkalmas lehetett volna egy kellemes sétalovaglásra.
Sajnos Max nem ilyen célból koptatta az utat.
Vágta közben egy elágazás tűnt fel a szeme előtt. Lelassította Tornádót. Semmi jel nem utalt arra, hogy George merre fordult le nem sokkal korábban. Fogalma sem volt arról, hogy merre menjen. A végén úgy döntött, hogy a döntést a lovára hagyja. Így balra folytatták a menekülést.
Egyre jobban lehetett hallani az üldözőiket. Max megengedett magának egy gyors hátrapillantást. Egy lovas kivált az üldözői közül, és egyedül közeledett felé. Az alakja ismerős volt, ezért Max még lassabb sebességre fogta a lovát. Nemsokára felismerhető lett az üldöző arca. Sötét haja és szeme volt, gonosz, vadra éhes tekintettel. Ted volt az, Corsar bírójának a fia.
Max elmosolyodott. Annyi idő után végre megküzdhetett az ellenségével. Eddig mindig az üldözője haverjaival verekedett, de őt magát még egyszer se tanította móresre. Eljött a megfelelő alkalom.
Amikor Ted lova Tornádóé mellé ért, kellemes társalgásba kezdtek.
¬ Helló, Ted. Rég nem láttalak. Igazán kellemes meglepetés. Egyébként hogyhogy itt találkozunk? Azt hittem, még mindig Corsarban gyepáltatod a védtelen gyerekeket - Odafigyelt rá, hogy azt mondja, gyepáltatod, és nem azt, hogy gyepálod. Ted felfogta a megjegyzés rejtett értelmét.
¬ A faluból engem küldtek téged elkapni, mivel én mindvégig tudtam, hogy milyen romlott lelked van ¬ mondta. Az arca vörös lett a dühtől, mint mindig, amikor Maxszel beszélt.
¬ Akkor próbáld meg. Megadom a lehetőséget, hogy teljesítsd a küldetésed, de nem fogom hagyni, hogy elkapj.
Ted előhúzta a kardját, és ellenfele felé vágott. Az nemes egyszerűséggel felgyorsított, ezzel elkerülve a csapást. Nem lógott el teljesen, csak annyira, hogy se neki, se Tornádónak ne legyen semmi baja. Fegyvere a hüvelyében maradt.
Ted egyre őrültebben vagdalkozott. Max elnevette magát, ezzel mutatva, hogy neki ez csak szórakozás. Észrevette, hogy egyre több patadobogást hall, amik már vészesen közelinek tűntek. Úgy döntött, hogy ideje lenne befejezni régi ellensége idegesítését, és utána fel kellene gyorsítania a tempón.
¬ Elég a játékból! ¬ mondta a lehető legnagyobb hidegvérrel. Előhúzta a kardját.
Ellensége felé csapott, és közben válaszolt.
¬ Ez nem játék! ¬ mondta volna, de nem tudta befejezni a mondatot.
Max egy ügyes mozdulattal kiverte a kezéből a fegyvert, és erősen meglökte. Ted nem az izmai nagyságáról volt híres, és nem is számított a támadásra, tehát várható volt az, ami megtörtént. Lebucskázott a lováról, és a földön landolt. Nagy nyögések és káromkodások közepette feltápászkodott.
¬ Úgy látszik, mégis játék volt ¬ mondta búcsúzóul Max. - Ja, és én a helyedben gyakorolnék, mielőtt megküzdök valakivel. Úgy látszik, a vívás nem a te műfajod - tette még hozzá egy nagy vigyor kíséretében. Nem bírta ki, hogy ne idegesítse fel a másikat.
Ted válaszul csak az öklét rázta. Erre Max elnevette magát.
A győztes felgyorsította a lovát, és hamar eltűnt a vesztes szeme elől.
Tornádó teljes erejével vágtatott. Körülbelül tíz perc múlva egy folyóhoz ért.
A folyó túl széles és sebes folyású volt ahhoz, hogy át lehessen kelni rajta. Balra nem vezetett ösvény, és a fák is túl közel álltak egymáshoz. Lehetetlen lett volna arra menni lóval. Más választásuk nem lévén jobbra fordultak.
Pár percig haladtak viszonylag nyugalomban. Max Tornádó nyakára hajolt, hogy minél nagyobb legyen a sebességük. Tisztességes előnyt sikerült kidolgozniuk.
Egy magányos lovas közeledett szemből. Mögötte porfelhő látszott. Maxnek rossz előérzete támadt.
A szemközt jövő ló szőre gyönyörű ezüstszínben játszott. A lovasa testalkatáról hamar kiderült, hogy nő. Az arcát nem lehetett látni, mert a lova nyaka mögé rejtette.
Amikor egymás mellé értek, megtorpantak. Ekkor fogták fel, hogy a másikat is komoly katonai csapat üldözi. Zsákutcába kerültek. Az egyik oldalról a folyó, a máik oldalról pedig a sűrű erdő zárta közre őket.
A lány ekkor emelte fel a fejét. Rakoncátlan, hosszú barna haja, gyönyörű zöld szeme és finom vonásai voltak. A szemében értelem csillogott. Az biztos, hogy nem akármilyen családból származott.
A lány hölgyekhez egyáltalán nem méltó módon elkáromkodta magát.
- A francba, ilyen az én szerencsém! - mondta. A hangja feszültségről árulkodott. Látszott rajta, hogy kétségbeesve keresi a kiutat a szorult helyzetből.
Max nem bírta ki, hogy ne tegyen megjegyzést.
- Ezt én is mondhatnám! - Az arca kifejezéstelen maradt, de ő is legalább akkora agymunkát fektetett a gondolkozásba, mint a lány.
Végigmérte a lehetőségeket. Elölről és hátulról katonák, akik vészesen közeledtek. Jobbról a lovak számára járhatatlan erdő. Még ha sikerült volna Tornádónak bemenni, olyan lassan haladtak volna, hogy a katonák gyalogosan biztos elkapják őket. Egyedül lett volna esélye elmenekülni, de semmi pénzért nem hagyta volna el éjfekete barátját.
A lány is így lehetett ezzel, mert még nem hagyta ott a lovát, akiről ekkora közelségből kiderült, hogy kanca.
Balról ott volt a széles folyó. Ez látszott az egyetlen járható útnak.
Odaléptette Tornádót a víz elé.
- Ez őrültség! - szólt oda neki a hajadon.
- Ez könnyen meglehet, de nincs más választásom!
A víz folyása szelídebbnek tűnt. Úgy nézett ki, mintha biztatni akarná a bátor és már-már vakmerő ifjút. Egy ideig hezitált, de aztán úgy döntött, hogy mégis bele vág.
- Rendben van, haver. Nekivágunk - suttogta Tornádó fülébe. Megpaskolta a nyakát, mélyet sóhajtott, és beleugratott a vízbe.
A víz ezen az oldalon mély volt, ezért az első pillanatban jócskán belemerültek. Max a becsapódáskor automatikusan behunyta a szemét. A víz csontfagyasztóan hideg volt. A napnak még nem volt rá ideje, hogy felmelegítse. Ezzel nem törődhetett sokáig, mivel azon volt, hogy a lehető legtöbbet segítsen a lovának a felemelkedésben.
Amikor kijutott a felszínre az első dolga az volt, hogy egy mélyet lélegezzen. Közvetlenül ezután feltűnt mellette a nemrég megismert lány.
- Tehát mégis belevágott - gondolta Max elismerően.
Nem foglalkozott vele többet. Jobb kezével megfogta Tornádó nyergét, és lecsúszott a lováról. Bal kezével tempózott, hogy ezzel is segítse társa dolgát. Remélte, hogy a fegyverei nem mennek tönkre.
Ló és lovasa minden erejüket beleadták az úszásba. Mindketten jó úszónak számítottak, de együtt még soha nem csinálták. Az áramlás eléggé erős volt. Amit csináltak, azt leginkább vergődésnek lehetett nevezni. Küzdöttek az árral. Levegőt kapni se volt egyszerű a sok víz miatt.
Max egyszer csak észrevette, hogy Tornádó szilárdan megállt a lábán. Innentől könnyebb dolguk volt. A vízszint itt fokozatosan csökkent.
Amint kiértek, Max megkönnyebbülten rogyott le a földre. A mellkasa zihált. Nem minden nap ment át ekkora erőpróbán. Legalább egy liter vizet nyelt.
Leszedte magáról a fegyvereit, és megkönnyebbülten állapította meg, hogy nem esett semmi bajuk. A csuromvizes ingét is levette, így láthatóvá vált a sok edzéstől és munkától kockássá vált mellkasa.
Észrevette, hogy jócskán lejjebb sodródtak, mint a kiindulási helyüktől szemben lévő pont.
A katonák a túlsó oldalon ácsorogtak. Megkönnyebbült mosollyal nyugtázta, hogy nem mentek utánuk. Végül is páncéllal biztos nem élték volna túl. Lehúzta volna őket az ár.
Ekkor jutott eszébe, hogy megnézze, mi van a lánnyal.
Csak az ezüstszínű kancát látta kétségbeesetten nyeríteni a neki vállig erő vízben. A lány biztos ott süllyedhetett el.
Nagy sóhajjal feltápászkodott, és belegázolt a vízbe.
Viszonylag hamar elérte a kancát. Nagy levegőt vett, és lebukott a vízbe. Nyitott szemmel tapogatózott a lány után. Már majdnem elfogyott a levegője, amikor megtalálta. A karjába vette, és felemelkedett vele.
Kivitte a vízből az eszméletlen lányt, és lefektette a földre. Úgy gondolta, hogy biztos levegőre van szüksége, ezért az arca felé hajolt. A lány szeme hirtelen felpattant.
- Meg ne próbáld! - parancsolta.
- Nyugi! Csak segíteni akartam. Különben meg nem az az álmom, hogy a számmal hozzáérjek egy vadidegen ajkához.
- Még jó, hogy nem tetted meg!
A lányon látszott, hogy nem akarja annyiban hagyni a témát. Max viszont szívesen elkerülte volna.
- Nélkülem már halottan feküdnél a folyó mélyén, szóval ha nem köszönöd meg, akkor legalább ne idegesíts!
Felvette az íját és a kardját, majd a túlpart felé nézett. A katonák még mindig ott álltak. Ő viszont nem akart sokáig egy helyben maradni. A szeme sarkából észrevette, hogy a lány akaratlanul is, de megbámulja. Nem törődött vele.
Valamennyi vizet kicsavart az ingéből, majd felvette.
Felpattant Tornádóra.
- Jössz?
- Mégis miért mennék veled? - kérdezett vissza a lány csípőre tett kézzel.
Max alaposan végigmérte. Meglehetősen csinos alakja volt. A testtartásából ítélve nemesi származású lehetett. A szemében tüzes dac csillogott. Meglehetősen határozott egyéniségnek látszott. Csak ezután válaszolt.
- Merre mész?
- Ahhoz neked semmi közöd!
Max elvigyorodott a lány hevességén. Megvonta a vállát.
- Ha nem, hát nem. Én mindenesetre a főváros felé megyek.
Megfordította Tornádót, és elindult. Alig tett meg pár lépést, amikor a lány megállította.
- Várj! Én is megyek. Úgyis ugyanarra megyünk.
Nem látta, ahogy újdonsült ismerőse vigyorog. Max biztos volt abban, hogy többet ér el, ha közömbösnek mutatkozik. Azt pedig pontosan tudta, hogy nem jó dolog egyedül utazni.
Megvárta, amíg a harcias hajadon elkészült, azután elindultak. Észrevette, hogy a lánynak is van kardja, de nem tette szóvá. Úgy gondolta, hogyha valaki egyedül utazik, ráadásul katonák üldözik az a minimum, hogy legyen fegyvere. Még akkor is, ha az illető lány.
Egy ideig szótlanul haladtak egymás mellett, majd Max úgy döntött, hogy ideje bemutatkozni. Végül is az illem így kívánta.
- Max vagyok.
- Ashley.
- Szép neved van. Te vagy az egyetlen az ismeretségi körömből, akit így hívnak.
- Én meg nem is hallottam róla, hogy van olyan név, hogy Max.
- Akkor már tudod. Legalább ennyi előnyöd lett abból, hogy velem találkoztál - mondta, és közben rámosolygott Ashleyre.
Egy ideig csönd volt, azután Ashley szólalt meg.
- Köszönöm.
Max megértette, hogy mire gondolt a lány, és szelíden elmosolyodott.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés