1.fejezet
Ezt nem hiszem el, nem hiszem el, és csodák csodája, még mindig nem vagyok képes elhinni.
Már körülbelül három hónapja dolgoztam a tervemen. Bemagoltam a Nagy Csarnok teljes tervrajzát, az ott dolgozók nevét, kinézetét és a beosztásukat. Természetesen ehhez fel kellett törnöm jó néhány adatbázist, méghozzá úgy, hogy eltüntessem a nyomaimat, mintha ott se jártam volna. Nehéz meló volt, de viszonylag kevés időt vett igénybe, szóval megérte. A Csarnok megismerését illetően még egy unalmas csoportos vezetésen is részt vettem, amire főként a turisták mentek, de ez már nem rám tartozott.
A lényeg az volt, hogy a gondosan kigondolt tervem kezdett dugába dőlni.
A teljes személyzetet lecserélték, amivel az elvesztegetett tanulási időn kívül annyira iszonyú sokat nem vesztettem. Ráadásul az elmúlt két napban mindenhova kamerákat, mikrofonokat és mozgásérzékelőket szereltek, amiknek a kiiktatása napokba telne, de még ha sikerülne is, akkor se adnék magamnak túl sok esélyt a bejutásra. Ugyanis a legeslegeslegnagyobb baj az volt, hogy a két hónappal előre felszerelt poloskáim azt mutatták, hogy a bejáratokhoz, az ablakokhoz, a szellőzőrendszerhez és a csatorna mindkét bejáratához Választott testőröket állítottak.
Bizton állíthatom, hogy azok az emberek voltak a világegyetem legerősebbjei. Nem csak simán Választottak voltak, ami önmagában is nagy dolog, hanem királyi testőrök lehettek. Őket piszkosul gondosan válogatták és képezték ki. Hatalmas erővel rendelkeztek, és felesküdtek rá, hogy megvédik a királyi családot. Persze köztük is voltak erőbeli különbségek. Minél jobb volt valaki a Képesség és a teste használatában, annál magasabb rangú személyt védhetett.
Sajnálatos módon kétség sem fért hozzá, hogy azok voltak, mert mindegyik férfin ott volt az a jellegzetes egyenruha, amihez hasonlót egyetlen egy felnőtt ember se merne felvenni, csak a gyerekek a jelmezbálra. Teljesen fekete volt, amit a nyakrészénél, az ujján és a derékrészén egy kis aranyfonál díszített, és még természetesen a szívük fölött ott volt a királyi család címere, ami egy könyvre helyezett kardot ábrázolt.
Ha az egyenruhát valaki le merte volna utánozni, még két dolgot biztosan nem. Az egyik a testőrök arca, ami nyugodt és rezzenéstelen volt egyszerre. Igazán ijesztő volt, de a derekukon függő, lemásolhatatlan szürke henger sokkal fenyegetőbbnek tetszett. A fénykardok ugyanis halálos veszélyt jelentettek azok kezében, akik használni is tudták. A Választottak pedig a forgatásának mesterei voltak, és ők is készítették el a saját fegyverüket. Az olyan egyszerű halandók, mint én nem ismerték az elkészítésének titkait.
A pechem még azzal is bővült, hogy a testőrök párokba álltak. Így, hogy ha az egyiket sikerülne meglepnem, amit egyébként erősen kétlek, a másik tuti, elkapna az erejével, vagy rosszabb esetben elválasztaná a testemet a fejemtől.
A testi adottságaim meg lennének hozzá, hogy leüssek néhány férfit, de a Képességgel rendelkezők ellen esélyem se volt. Persze ez csak az erősebbekre vonatkozott. A gyengébbek és tanulatlanok mindig beleestek abba a hibába, hogy az agyamat próbálták meg lebénítani, és miközben próbálkoztak én leütöttem őket.
Ez egy volt lehetséges, hogy a mentális pajzsaimat a lehető legerősebbre edzettem. Mindenkinek megtanítják a pajzsok felvonásának módját, hogy ne lehessen nyitott könyvként olvasni bennük. A legtöbben itt meg is akadtak, de én nem értem be ennyivel. Keményen gyakoroltam tökéletesen összpontosítani, aztán pedig a bátyámmal, Leonarddal gyakoroltam, ugyanis velem ellentétben Leo tudja használni a Képességet, méghozzá nem is akárhogy.
Mint minden kisfiúnak, neki is az volt a leghőbb vágya, hogy királyi testőr legyen. Amikor tizenhat évesen még mindig nem volt semmi ereje, lemondott róla, de aztán egyszer arra ébredt, hogy minden lebeg a szobájában, még ő is. Minden addiginál jobban fellelkesült, amikor megtudta, hogy az ereje van akkora, mint egy Választottnak.
Nemrég töltötte be a húszat, és éppen holnap lesz a tanévnyitás, és ezzel együtt a válogatás, amikor kiválasztják, hogy melyik húsz éves lesz Képesség nélküli, bár mondjuk ez nem a bizottságon múlott, Különleges, sima Választott, vagy Választott testőr.
Mondanom se kell, hogy Leo nagyon be volt sózva, és folyton gyakorolni akart. Persze, én voltam az egyetlen az ismeretségi köréből, aki hajlandó volt kiállni ellene. Őszintén szólva, már untam, hogy újra és újra elver a különféle küzdősportokban és fizikai játékokban. Az volt a vigaszom, hogy az elmémbe akárhogy igyekezett, már nem volt képes betörni az elmémben, és én örültem neki, hogy az önbecsülésem megmaradt.
Egyébként Leonak nem szóltam az F. F.-ről, mert aggódtam amiatt, hogy ha felveszik, akkor esetleg akarata ellenére is kiszednék az agyából a szükséges információkat.
Visszatérve a bátyámról a problémámra, fogalmam se volt, hogy miért szigorították meg ennyire az őrséget. Mintha csak tudták volna, hogy jövök. Az eddigi években csak sima Különleges, vagy maximum néhány Választott vigyázta a helyet úgy, hogy simán besurrantam volna, de most légyként se lett volna könnyű dolgom. Jó, persze a kormányzó a csarnokba utazik és egy csomó más ember is, akik fontosnak számítanak, de ez még nem volt megfelelő ok.
Amikor gondolatban elértem idáig, remek ötletem támadt.
Elmentem a legközelebbi kamera nélküli éjjel-nappaliba, leültem a gép elé, mert a személyes, a kezemen hordott mini géppel kockázatosabb lett volna, és tettem egy kis kirándulást egy-két titkosított adat felé, amiket eddig eszembe se volt megnézni, mert túlságosan undorodtam tőle, de most ez jelentette az egyetlen esélyemet.
Megnyitottam az évnyitó előestéjére a Nagy Csarnokba meghívott prostik névsorát. Én gusztustalannal találtam, hogy egy nő pénzért odavesse magát naponta akár több férfi elé is, de ez most jól jött nekem.
Kerestem egy olyan nőt, aki nagyjából hasonlított rám. Találtam egyet, egy bizonyos Ursula Merrt. A méretei szinte teljesen megegyeztek az enyéimmel. A szeme színe barna volt, de azt egy kontaktlencsével ellensúlyozni lehet, a haj minimális másságára meg azt mondom majd, hogy befestettem.
Szerencsémre csak két óra múlva várták az egyik mellékbejárat elé, így még volt időm elkapni. A lakcíme már ott lapult a zsebemben.
Felálltam az ütött-kopott lebegő székből, amely egy csöppet felemelkedett, fizettem az unott arcú, rágózó velem egykorú szeplős lánynak. Elmosolyodtam azon, hogy mit szólna, ha rájönne, mi történt az orra előtt, majd elhagytam a helyet.
Odakint felpattantam a légdeszkámra, és betápláltam a csuklómon lévő képbe az úti célt, így mini GPS-nek használva. A megengedett sebességnél jóval magasabbra kapcsoltam azért, mert nem volt időm betartani a szabályokat, másrészt meg élveztem a száguldást. Nem viseltem se sisakot, se csuklóvédőt. Nem volt rájuk szükségem, könnyebben lehetett manőverezni nélkülük, mert így csak a deszka és én voltunk, nem a deszka a védőfelszerelés és én, ráadásul azokat csak a lúzerek használták.
Az utca nagymenői se tartották be a biztonsági előírásokat, de ők velem ellentétben megfogták, és megverték a biztonsági felszerelést használókat. Amikor láttam, hogy mit terveznem, megakadályoztam őket benne, de nem lehettem ott mindig.
Azzal, hogy megszegtem a deszkára vonatkozó előírásokat, a hozzám hasonlókkal együtt saját hallgatólagos szabályokat alkottunk. Nem írtuk le őket, ennek ellenére még senki nem szegte meg a szabályokat.
Az egyik szabály az volt, hogy a zsaruk előtt is csak végső esetben használhatsz védőfelszerelést. A másik, hogy csak akkor veszel részt hivatalos versenyen, ha kényszeríteni akarnak. Egyébként én és a bátyám sokszoros utcai győztesek voltunk. A harmadik szabály volt a legeslegfontosabb. Úgy szólt, hogy soha, de soha nem köphetjük be egyik társunkat se, bármekkora bajban legyünk is.
Meghökkent robogósok mellett suhantam el. Az egyikük be akarta bizonyítani, hogy ő is tud olyan gyors és ügyes lenne, mint én, de se kedvem se időm nem volt egy rögtönzött párbajhoz, ezért inkább besoroltam egy lebegőautókkal teli útszakaszra, ahol olyan kevés volt a hely, hogy a motoros már nem tudott követni.
Az autósok idegesen dudáltak rám. Idegesíthette őket, hogy már órák óta sorban állnak, míg egy deszkás csak úgy elsuhan mellettük. Ellenkező esetben biztos, én is így lettem volna vele, de így a dudálás hidegen hagyott. Épp elégszer volt már ilyesmiben részem, és hamar megtanultam, hogyan ne vegyek tudomást róla.
Szerencsére a zsaruk nem figyeltek fel rám, így zökkenőmentesen eljuthattam Ursula házához. Nem a város központjában lakott, hanem kijjebb egy viszonylag gazdagok lakta részben, így már kertje is volt, ami az Anyabolygó fővárosában kifejezetten luxus számba ment, szóval a nő nem lehetett kezdő. Az épület elég nagy volt ahhoz képest, hogy egyedül lakott benne.
Könnyed léptekkel, a kikapcsolt deszkával a hónom alatt odasétáltam a kapuhoz. Régi stílusú kőből készült, de modern biztonsági rendszer volt beleépítve.
Azt mondtam, modern, nem azt, hogy jó, vagy nagyobb biztonságot nyújtó. Már öt évvel ezelőtt se okozott volna komolyabb problémát észrevétlenül feltörni. Most már gyerekjáték volt, és egy perc alatt megcsináltam, a kamerák és a teljes biztonsági rendszer kiiktatását.
Mégis mit hitt ez a nő? A házába csak a kisgyerekek, vagy a képzetlenek nem tudtak volna észrevétlenül bejutni, de azok meg se próbálták, ezért szerintem a hatalmas védelem megvétele csak pénzkidobás volt. Bár, ezt nagyon sok ember még csak nem is sejtette.
Nemes egyszerűséggel kinyitottam a kaput, mintha csak meghívást kaptam volna, és besétáltam rajta. Persze előtte felvettem egy felfújható maszkot a magamnál hordott övtáskámból, hogy eltakarja az arcvonásaimat. Nem fáradoztam azon, hogy valamelyik ablakon keresztül másszak be, mert felesleges volt. Megcéloztam az automata bejárati ajtót, ami azon nyomban kinyílt előttem.
Egy előszobába érkeztem, ami engem inkább egy gardróbra emlékeztetett, mert tele volt kabátokkal, táskákkal és cipőkkel. A cipők mind magassarkúak voltak, amiktől kedvem lett volna elhányni magamat. A bal kezem felől egy kis beépített polc volt. Ráhelyeztek pár kulcsot, és Ursula Merr összes igazolványát. Az utóbbitól elkerekedett az egyébként kevés érzelem kimutatásához szokott szemem. Az ostobaság netovábbja volt az igazolványokat a bejárati ajtó mellett tartani.
Alaposan átvizsgáltam a polcot az összes nálam lévő műszerrel, de sem azok, sem pedig a kifejlett érzékeim nem jeleztek veszélyt. Végül rászántam magam, és megfogtam az elektronikus igazolványokat, összerezzentem, de nem történt az égvilágon semmi. Ott tartottam a kezembe a Nagy Csarnokos belépőkártyát is. Az egész túlságosan könnyűnek látszott, de azzal nyugtattam magam, hogy Ursula nem számíthatott olyan szándékú váratlan betolakodóra, mint én.
A nadrágzsebembe süllyesztettem a kártyákat, és beléptem a következő helyiségbe. Egy hatalmas, nappalival, konyhával és étkezővel összekötött terembe érkeztem. A nő szerethetett főzni, de takarítani már kevésbé, mert halomban álltak a mosatlan edények, pedig csak annyit kellett volna tennie, hogy berakja őket az automata mosogatóba, de ő még ehhez is lusta volt.
Lépcső vezetett fel az emeletre, ahonnan beszédfoszlányok szűrődtek le. Csak egy ember hangját hallottam, így joggal feltételezhettem, hogy Merr telefon, videó, vagy hologram beszélgetést folytat.
Felvettem a hangját a csuklómra erősített, alaposan átalakított személyi hívómra. Természetesen a legtöbb kelléket nem lehetett megtalálnia műszaki boltokban. Nagy részük az F. F.-be tartozó gyíkok találmányai voltak, de azért feketén is szereztünk pár cuccot, amire nem voltam túl büszke, de szükséges.
Egy ragadozó nesztelenségével mentem fel a különösen nyikorgásra képes fa lépcsőn. Sokat kellett gyakorolnom azt a lopakodást, ami idővel a részemmé vált, de másokhoz képest hamar megtanultam. A suliban és egyéb nyilvános helyeken figyeltem rá, hogy úgy mozogjak, mint minden hétköznapi ember. Persze néha velem is megesett, hogy nem figyeltem rá, de szerencsére ez csak ritkán történt meg.
Csak két olyan hely volt, ahol e tekintetben teljesen elengedhettem magam. Az F. F. bázisokon és otthon. A többi tagot a frász kerülgette, mert nem hallották a lépéseimet, csak azt, hogy hirtelen egy hang szólal meg a hátuk mögött. Szinte mindig vigyorgásra késztetett a reakciójuk, amiről ők azt hitték, hogy direkt volt, pedig nem is. Otthon ezt csinálni egészen más tészta volt. Leo is ugyanúgy sétafikált a házban, mint én. Nem tudtuk meglepni egymást, mert valahogy mindig megéreztük, ha a másik közeledett.
Anya se ijedt meg soha, de ő nem úgy járt, mint mi, kivéve néhány esetet, amikor mintha megfeledkezett volna magáról. Mindenki kedves, nyugodt, alázatos tanárnak ismerte, aki még mindig vonzó látványt nyújtott hosszú, barna hajával, és élénk, zöld szemeivel. Ezt mutatta mindenkinék, még a gyerekeinek is, de én tisztában voltam vele, hogy igazából nem ilyen a természete, csak elfojtja magában az igazi énjét, mióta apa meghalt.
A lányaként megtanultam észrevenni az apró jeleket, amik erre mutattak. A legszembetűnőbb az volt, hogy nem ellenezte az iskolai visszabeszéléseimet, amikkel főleg az etika és egyben a történelem tanáromat boldogítottam. A szembesítéseknél jól nevelt nőként úgy tett, mintha megbotránkozna, és nagy bajban lennék, de otthon nem kaptam büntetést, nem szólt érte semmit, maximum csak annyit, hogy kerüljem az ilyesfajta problémákat, mert a végén még ráfázok. Innen lehetett kiindulni a második jelre. Nyilvánvalóan tudta, hogy a gyerekei az utcai deszkásokhoz csapódtak, mert nem csináltunk titkot belőle. Volt olyan, hogy Leoval vacsora közben tárgyaltuk meg a városban velünk történteket, de anya egy szót se szólt ellene. Sőt, néha egy-egy rizikósabb esetnél mintha büszkén felcsillant volna a szeme. Számomra a legfontosabb jel az volt, amikor észrevettem, hogy a szemében ugyanaz a vad tűz tudott lobogni, mint az enyémben is. Ez nyilvánvalóvá tette, hogy őt korántsem törték be, és hogy kitől örököltem a lázadó természetemet.
Az apám egy bányabalesetben halt meg, amikor még csak öt éves voltam. Anya csak annyit mesélt el arról a napról, hogy Leo és én is úgy bőgtünk, mintha csak tudtuk volna, hogy mi fog történni. Azt nem tudta megmondani, hogy melyikünk kezdte el a sírást, de nem is számított, mert szerintem csak véletlen volt. Az így utólag nagyon rossz volt, hogy fogalmam sincs, mit keresett abban a bányában. Még azt sem tudtam, hogy mi volt a munkája, és a mai napig senki nem világosított fel róla, hogy Luca Landel életében mit dolgozott. Csak a szeretetteljes mosolya, és néhány más emlék maradt meg róla a fejemben. A róla készült képeken egy jóképű, kék szemű, és fodrász számára utánozhatatlan szőkés-barna, vagy barnás-szőke haja volt, mivel a szőke és a barna színből is pont ugyanannyi keveredett el benne. A hajszínét továbbörökítette ránk is, és eszembe jutott egy régi emlék, amikor Leo és fölém hajolt, megborzolta a hajunkat, és szeretetteljes hangon azt mondta, hogy ugyanolyan gyönyörű zöld szemünk van, mint anyának.
Elmosolyodtam a régi emlékeken, és magamban könyörögtem ennek az Ursulának, hagyja már abba a beszédet, hogy végre leüthessem, és átvehessem a helyét. A fohászom meghallgatásra talált, mert az egyik ajtó mögül, amihez már korábban odalopakodtam, meghallottam a várva várt mondatot.
- Na, szia, drágám. Most le kell tennem, hogy elvégezzem magamon az utolsó simításokat. Mint már mondtam, ez egy nagyon fontos éjszaka lesz – ezzel elhallgatott, és a lépéseiből ítélve elindult felém.
Elvigyorodtam azon, hogy ő még csak nem is sejti, mi fog történni vele. Egy kicsit talán sajnáltam érte, de csak egy kicsit, körülbelül annyira, mint egy eltaposott hangyát, de egy kicsivel se jobban.
Az ajtó kitárult, én pedig megfeszített izmokkal, ugrásra készen vártam, hogy lépjen egyet előre. Nem akartam, hogy bármit is lásson belőlem, még ezt se, hogy fiú vagyok-e, vagy lány.
Nem nézett oldalra, hanem egyenes lépett egyet előre, a következő pillanatban a közreműködésemmel együtt ájultan rogyott le a földre. Elkaptam, mielőtt földet ért volna, és bevittem abba a szobába, ahonnan kijött.
Elakadt a lélegzetem. A hely tele volt tömve különféle ruhákkal, nekem tizedannyi cuccom se volt, mint Ursulának ebben az egyetlen termében. Ekkor rájöttem valamire. Mégse lesz olyan könnyű a dolog, mint gondoltam, ugyanis fogalmam se volt róla, hogy milyen ruhát vegyek fel, és a sminkeléssel se fáradoztam soha.
Egész életemben utáltam a szoknyákat, még egészen kicsi koromban is. Addig hisztiztem, amíg nadrágot nem adtak rám. Apa mindig azt mondta, hogy biztos nagyon csinos lennék bennük, de megmakacsoltam magam, aztán a temetésén direkt kértem, hogy szoknyát adjanak rám. Ez az emlék mindig könnyeket csalt a szemembe, ezért inkább elhessegettem, és a jelenre koncentráltam.
Ez volt az egyetlen alkalom, amikor önszántamból volt rajtam. Egy-egy ünnepségre kötelező volt azt felvenni, és volt amikor kevésnek bizonyult az ellenállásom, azért aztán megegyeztem anyával, hogy ünnepnapokon hajlandó vagyok azt felvenni, amit a többiek, a többi alkalommal meg én döntöm el, mit húzok fel magamra, és mit nem.
Így a mindennapos öltözetem edzőcipőből, farmerból, pólóból és többnyire csuklyás pulcsiból állt. Ez nekem teljesen normálisnak tűnt, de az etika tanárom nem tartotta helyesnek, ha egy lány nadrágot húz, és miután ezt megtudtam, még jobban ragaszkodtam a viseléséhez.
A deszkaversenyekhez és az F. F.-es küldetésekhez testhez simuló fekete edzőruha szerűséget és természetesen álarcot használtam. A küldetésnél azért, hogy ne lássák meg az arcomat, a deszkaversenyen meg az volt az indok, hogy a pontozóbírók a trükkök bemutatásánál ne legyenek részlehajlóak.
A trükközéseket is szerettem, de a kedvencemnek a gyorsasági tömeges akadályversenyt választottam. Ennek az volt a lényege, hogy mindenki egyszerre indult, és az nyert, aki a kijelölt útvonalon a leghamarabb ért be a célba. Csak három szabályt állítottak fel. Nem lehetett használni a Képességet, nem tarthattunk magunknál semmit a deszkánkon és ruhánkon kívül, és tilos volt a köpködés. Ezeken kívül bármit lehetett. Ütni, vágni, harapni, rúgni, karmolni, dumálni, sikítani is, szóval bármit csinálhattál, ami az eszedbe jutott. Ez egy durva verseny volt, ezért az indulóknak számolnia kellett azzal, hogy eltörhet néhány csontjuk, vagy akár meg is halhatnak. Történt már ilyen, még azelőtt, hogy én odakerültem volna, ezért azóta jóval szigorúbbak az indulási feltételek.
Ezalatt a rövid monológ alatt eszembe jutott valami. Lehet, hogy én nem értettem a sminkeléshez és a divathoz, de ismertem valakit, aki igen. Ő is F. F. tag volt. Hatalmas koponyája lévén képes volt szinte bármilyen adatbázist feltörni, de ennek ellenére nem egész nap a gép előtt ült, hanem ügyelt a külsejére is, mert szerinte attól, hogy egyenlőek akarunk lenni a fiúkkal, még nézhetünk ki jól. Veronicának hívták, és biztos voltam benne, hogy még mindig ébren van, mivel a szülei ilyenkor érhettek haza, és neki addig a két öccsére kellett vigyáznia. Meg azért is őt akartam hívni, és nem mást, mert ha valaki lenyomozhatatlan volt, akkor az csak ő lehetett.
Felhívtam Verát, és pár másodperc múlva már ott villogott előttem a hologramja. Egyébként ezt ő tette olyan méretűvé, hogy beférjen a személyi hívómba. Hálóinget viselt, de tökéletesen ébernek tűnt.
- Szia, Lea! Örülök, hogy hívtál! - köszönt mosollyal az ajkán. - Miben segíthetek?
Kissé feszengve válaszoltam, mert kicsit azért kínosnak éreztem, hogy éjszaka egy ilyen üggyel szándékozom fárasztani, de ettől függetlenül belevágtam.
- Tanácsot kéne adnod, mit vegyek fel, és hogy az arcomat össze lehessen téveszteni az övével.
A beépített kamerát úgy állítottam be, hogy Veronica is láthassa az ájult szajhát.
- Mit tervezel? - kérdezte a hologram alak higgadt hangon. Nem döbbent meg túlságosan, ezzel is bizonyítva, hogy már átment egy-két dolgon azóta, amióta bekerült a Felvilágosult Fiatalok közé.
- Az titok. Ha segítesz, akkor majd holnap megtudod. Olyan ruha kell, ami kellően vonzó, és bárkivel elhiteti, hogy olyan vagyok, mint ő. - Beszéd közben Merr felé böktem.
- Rendben van. Először menj be a fürdőszobába, és keresd meg azt a hajfestéket, amit használ, mivel ilyen természetes hidrogénszőkeség nem létezik.
Mielőtt még bármihez is hozzáértem volna, elővettem egy vízálló kesztyűt, ami a kezemre húzva láthatatlanná vált, de nem ez volt benne a legkülönlegesebb. Automatikusan felvette annak az ujjlenyomatát, aki mind az öt ujját egyszerre rajta tartotta. Odamentem Ursulához, és elvégeztem ezt az apró, ám annál hasznosabb műveletet. Így esetleges kutatás esetén a nyomozók nem fogják észrevenni, hogy más is itt járt a ház tulajdonosán kívül.
Nem telt túl sok időbe megtalálni a fürdőszobát. Több polc is volt a helyiségben. Sminket, rúzst, körömfestéket és még egy csomó mindent lehetett rajtuk találni, amikről fogalmam sem volt, hogy mire jók, de a komputerzseni elragadtatott tekintetéből ítélve nem lehettek hétköznapi darabok.
Sikerült kiszúrnom a hajfestékeket, és egyenesen oda léptem. Vera ránézett néhány flakonra, majd rögtön ki is szúrta a megfelelőt.
- Az a piros az a kék és a zöld között – közölte határozottan. - Figyelj oda, hogy majd ugyanoda tedd vissza!
Küldtem neki egyet a legszelídebb mosolyomból, és a legmegrovóbb tekintetemből.
- Nem most csinálok ilyet először.
- Elhiszem. Mázlidra ezt csak a hajadra kell kenni, és víz hatására könnyen kijön.
Tíz perc alatt magamra kentem, és közben ügyeltem rá, hogy semmilyen DNS-t ne hagyjak el.
- Akkor most jöhet a smink!
- Ez nem így megy – horkant fel az ideiglenes tanácsadóm. - Először a ruhát kell kiválasztani, és ahhoz igazítjuk majd a sminkedet.
Sikerült megeresztenem egy halálfájdalommal teli sóhajt, és visszamentem a ruhákkal teli szobába.
A barátnőm ezernyi darabot felpróbáltatott velem, egészen addig, amíg elegem nem lett.
- Válassz egyet, mert nem érek rá örökké, alig egy órám maradt, hogy odaérjek a Nagy... - itt elharaptam a mondat végét, de tudtam, hogy már túl sokat árultam el.
- Á, szóval a Nagy Csarnok. Úgy tudom, hogy irtóra megszigorították az őrséget, de gondolom, hogy erre már te is rájöttél, mivel másképp tuti, hogy nem lehetne ilyesmire rávenni, csak ha tényleg nincs más választásod.
- Igen, rájöttem. Akkor választanál végre.
- Aha. Amúgy megdöbbentem, hogy hagytad elvégeztetni magadon a szőrtelenítési műveletet.
- Muszáj volt, mert különben egy életre szobafogságot kaptam volna, és én végezhettem volna el minden házimunkát otthon egy évig.
Ezt az eljárást száz éve fedezte fel egy tudóst, és eddig semmiféle mellékhatást nem okozott senkiben. Kezdetben nagyon drága volt a használata, de most már minden lánynak kötelező volt megcsináltatnia az első vérzés után. Nekem nem azzal volt a bajom, hogy nem kellett olyan ódivatú dolgokkal foglalkoznom, mint a borotválkozás, vagy a gyantázás, hanem az a kötelező szócska nem tetszett, de ennek ellenére rajtam is elvégezték, mint mindenki máson.
- Akkor melyik legyen?
Vera egy iszonyúan rövid farmerszoknyát és egy vörös selyemblúzt választott, mert szerinte így egyszerre voltam vad és elegáns. Szerény véleményem szerint túl sokat engedett látni a vonalaimból, de végül is egy kurvát kellett eljátszanom.
Ezután a sminkelés következett. El sem lehet mondani, hogy mennyire szenvedtem, amíg felpakoltam magamra azt a nagy adag vakolatot, de végül csak sikerült. Elővettem a táskámból egy barna kontaktlencsét, és beraktam a szemembe.
A sminkelés után kerestem egy medált, letöltöttem egy minichipre Ursula hangját, a chipet beraktam a medálba, majd a nyakamba raktam a láncot, és megálltam az egész alakos tükör előtt.
- Na, mit szólsz? - kérdeztem szokatlanul magas és hízelgő hangon. A kütyü működött.
- Őszintén szólva, irigyellek. Kevés nőnek adatik meg, hogy olyan vonzó alkata legyen, mint neked, és ez a ruha csak még jobban kiemeli az előnyeidet. Bár, az arcodat elrontottuk ezzel a rakatnyi sminkkel, és a szemed is jobban mutat zöldként, de a kecses vonalú, telt ajkad, és a hosszú, sűrű szempillád megmaradt. Meg az eredeti hajszíned is sokkal jobb ennél a festéknél.
- Akkor elég jól nézek ki?
- Abszolút. Biztosan állíthatom, hogy nincs olyan férfi, aki nem kívánna meg. Még így is sokkal jobban nézel ki, mint az a szajha a földön.
- Ursuláról jut eszembe, ideje beadnom neki az altató.
Elővettem egy kis tűt, és beleszúrta az egyik erébe. Így a szer bejutott a szervezetébe, és a nő garantáltan ki lett ütve legalább két napig.
Lementem az előtérbe, és Vera kiválasztotta egy cipőt, egy felsőt és egy táskát. A cipő a legalacsonyabb talpú volt, amit itt csak találni lehetett, de még így is voltak kétségeim azt illetően, hogy kitöröm-e a bokámat vagy nem. A táska jó nagy volt, így szükség esetére bele tudtam tenni az edzőcipőmet, és az övtáskámat. Még a nadrágom is belefért. A táska tetejére rúzsokat, meg ilyesmit dobáltam. Az igazolványokat is odaraktam.
Felkaptam a deszkámat, és kimentem a kertbe. Mielőtt elköszöntem a barátnőmtől, eszembe jutott valami.
- Azt nem tudod, hogy miért szigorították meg ennyire az őrséget a Nagy Csarnokban.
A hologram tagadóan megrázta a fejét.
- Nem. Nem érdekelt annyira a dolog, és nem is az én szakterületem ez a rész. Charlest kellett volna megkérdezned, de szerintem vagy egy extra fontos személy, vagy valami szuper technológiás cucc miatt van az egész.
- Azért kösz a segítséget! - mondtam, majd elköszöntem tőle.
Úgy döntöttem, hogy nem próbálom ki a magassarkúban deszkázást, ezért inkább az útra az edzőcipőmet vettem fel. A pólómat és a többi ruhadarabomat útközben bedobtam egy újrahasznosítóba. A csarnokig vezető utat keskeny sikátorok között tettem meg, mert elég furán hatott volna egy miniszoknyás deszkás, és nem nagyon volt kedvem felhívni magamra a figyelmet.
A célomtól száz méterre leraktam a deszkámat, és bekapcsoltam az álcázóernyőt, ami egyébként Charlesnek volt köszönhető. Visszavettem a magassarkút, és elindultam a meghívón szereplő mellékbejárat felé.
Most kezdődött a tánc, és reméltem, hogy nem én leszek az, aki elesik.
|