Mindössze két rövidke percre mentem ki az illemhelyre, és Luke máris bajba keveredett.

Komolyan, mekkora igazságtalanság! Az elmúlt két hónap alatt nem történt semmi különös, mintha nem is fogadta volna meg senki, hogy megöli a srácot. A semmit úgy kell érteni, hogy komolyan semmi nem történt. Nem támadtak ránk terroristák, nem futottam össze bérgyilkosokkal, és még csak iskolai verekedésekbe se keveredtem bele, ami ha belegondolok, nálam eléggé szokatlan dolog volt.

Amióta csak az eszemen tudom, folyton verekedtem. Kezdetben a nővéremmel egy-egy játékon, ami ha belegondolunk nem volt túl igazságos, mivel a másfél és a három és féléves gyerekek között elég nagy a fizikai különbség. Négyéves koromban ért az első sikerélmény, amikor is megnyertem a küzdelmet a ronda, vörös hajú rongybabáért folytatott harcban. Az volt az a pillanat, amikor megfordult a hadiszerencse, és azóta se fordult vissza, amit én nem is nagyon bántam. Jó, élvezetesebb lett volna, ha kiegyenlítettebb lett volna a küzdelem, de azért a tökéletes felsőbbségnek is meg volt a maga bája.

Az oviban is oroszlánkörmökkel harcoltam az igazamért, amit a szüleim hamar észrevettek, hála a jó sok beszélgetésnek az ovo nénimmel. Olyan hatéves lehettem, amikor elvittek az első karate edzésre, hogy ne a társaimon vezessem le a felesleges energiáimat. Már az első pillanatban belebolondult az egészbe, és egy cseppet se zavart a sok lila, kék és zöld folt, amit rövid idő alatt beszereztem.

Az iskolában néha összeverekedtem a fiúkkal, de aztán rájöttek, hogy nem buli, ha engem szekálnak, mert meg tudom védeni magamat, és ezért leszálltak rólam, és a barátaimról, akikért természetesen ugyanúgy kiálltam, mintha engem ért volna sérelem.

Na, de térjünk vissza Luke-ra.

Éppen az utolsó óra előtt, ami történetesen tesi volt keveredett bajba.

Bár november eleje volt, ami szerintem azért elég hideg ahhoz, hogy kint legyünk az udvaron rövidnadrágban és pólóban, de ezt Tom máshogy látta, szóval kint kellett tesizni ugyanúgy, mint az eddigi összes alkalommal.

Amikor átöltöztem, még minden rendben volt. Pár percet viccelődtem Luke-kal és Emmel az udvaron, majd elmentem oda, ahová a király is gyalog járt. Amint végeztem siettem is ki, és az a látvány fogadott, hogy a védencemet a focipálya közepén körbefogta Nick és még öt baromagyú haverja.

Az osztálytársaim túl gyávák voltak ahhoz, hogy közbeavatkozzanak, és tisztes távolságból figyelték at eseményeket. A tekintetemmel Emmát kerestem, de sehol nem láttam, ezért ismerve a barátomat joggal következtethettem arra, hogy elment valamelyik tanárért, és így nekem csak addig kellett húznom az időt, amíg vissza nem ér.

Persze megtehettem volna azt is, hogy megküzdök velük, de az túl feltűnő lett volna, ha egy tizennégy éves lány legyőzne egy hat izmos tagból álló fiúbandát, és még mindig jobb lenne, ha ők vernék laposra Luke-ot, minthogy a fenyegető rájöjjön, a srác szülei értesítették a titkos szolgálatot, és beváltaná a nem túl kedves ígéretét, ezért úgy döntöttem, hogy inkább elkerülöm a fizikai harcot.

Ettől függetlenül még gőzerővel futottam a füves pályán, és közvetlenül Nick mögött fékeztem le. Ő már éppen le akart sújtani a szenvtelen arccal álló barátomra, amikor is a megérkezésem hangjára megfordult.

- Na, mi van, Nick? Olyan gerinctelen vagy, hogy egyedül nem vagy képes kiállni egy gólya ellen? Különben meg, mit követett el ő ellened? - kérdeztem tőle gúnyos hangon. Ő elvörösödött a dühtő, mint mindig, amikor hozzászóltam, szerintem ég mindig nem sikerült túltennie magát azon a pofonon, amit az első napon kapott tőlem.

- Ő semmit, de te igen, és mivel nem illik lányokat verni, ezért helyetted a pasidnak okozunk fájdalmat.

- Ő nem is a pasim - reagáltam azonnal. Nem azért, mert nem járnék vele szívesen, vagy ilyesmi,, csak ő nem tett egyértelmű jelzést, én meg nem akartam megtenni az első lépést, mert azért mégiscsak a testőre voltam, még akkor is, ha titkos. - Nem is tudtam, hogy ismered azt a szót, hogy illem - tettem még hozzá gyorsan.

Nick arca erre még vörösebb lett, és félő volt, hogy túlzottan kihoztam a sodrából, és mégis meg fog ütni. Én szívesen belementem volna a küzdelembe, de emlékeztettem magam, hogy Luke érdekében mellőznöm kell a fizikai erőszakot, azért hátrálni kezdtem, amíg csak egy erős kar meg nem állított.

Hátra pillantottam, és egyenesen az osztályfőnököm rideg arcával találtam magam szembe. Ennyire kifejezéstelen és egyben fenyegető arcot eddig csak bérgyilkosokon vagy kémeken láttam. Abban a pillanatba biztos voltam benne, hogy valamelyik igaz rá a kettő közül, csak azt nem tudtam, hogy melyik, márpedig nagyon nem volt mindegy.

Abban reménykedtem, hogy ha bérgyilkos, akkor nem most dönt úgy, hogy ennyi tanú szeme láttára teszi el láb alól Luke-ot. Szerencsére semmi ilyesmi nem történt.

- Mégis mit képzeltek, mit csináltok? - rivallt rá a támadókra, akik erre mind lesütött szemmel álltak. Kétségkívül megijesztette őket a föléjük tornyosuló fiatal, fenyegető tekintetű tanár. Kétségkívül ijesztőbb volt az egyébként jó fej Ronsont így látni, mint a legkisebb kihágásért is ordítozó igazgatót. - Én a helyetekben ezentúl tartanám a tíz lépés távolságot az osztályom bármelyik tagjával, kivéve, ha azok mennek oda, hogy veletek beszéljenek. Ez egyszer megússzátok büntetés nélkül, de ha még egyszer ilyesmin kaplak rajta benneteket, akkor nagyon nem szívesen lennék a helyetekben.

A fiúk látható megkönnyebbüléssel az arcukon elsiettek, aztán nem is foglalkoztam velük többet, mivel Tom közölte velünk, hogy bemelegítésként fussunk el az atlétika pályáig, majd Cooper-tesztet futunk.

Totál nem volt kedvem az egészhez, főleg azért nem, mert az állóképességem értelemszerűen messze felülmúlta az összes osztálytársamét, és így még arra is oda kellett figyelnem, hogy vissza fogjak a tempómon.

- Futunk együtt? - kérdezte tőlem Luke.

Ezzel meg is oldódott a problémám, miivel így csak hozzá kellett igazodnom, és máris nem lehetett annyira kiemelkedő az eredményem.

- Ha bírod tartani a tempómat, akkor igen - mondtam, és meg is vontam a vállamat, mintha nem nagyon érdekelt volna az ajánlata.

Hamar kiderült, hogy a védencem állóképessége se volt rossz, sőt nagyon jó volt. A tempót persze simán tudtam tartani, de az biztos, hogy nem a kanapén fekvéssel töltötte el az eddigi életét. Ketten simán vertünk mindenkit az osztályból, és a végén pont háromezer-kétszáz métert futottunk, ami természetesen messze az országos átlag felett volt, sőt már annyira jó volt, hogy már ez az eredmény simán gyanúkeltő lehetett.

Futás után zihálva rogytunk le a salak mellé.

Miután mindenki bediktálta az eredményét a tanár még ott tartott minket egy kicsit.

- Mindkettőtök eredménye nagyon remek lett, szóval minden elismerésem a tietek. Esetleg nincs kedvetek atlétikára járni? Nem olyan drága, é s vinnélek titeket versenyre, meg minden. Csak azért kérdeztem, mert jól jönnétek a csapatnak, és egyikőtöknek sincs bejegyezve semmi iskolán kívüli foglalkozás.

Őszintén szólva, nekem nem sok kedvem volt a dologhoz, de tudtam, hogy ha Luke rábólint, akkor kötelességem beleegyezni.

Kérdőn néztem a mellettem álló izzadt, de így is irtó helyes fiúra, aki a következő pillanatban késséggel beleegyezett az edzésbe. Magamban káromkodtam egyet, de ez az arcomon nem látszódott.

- Én is szívesen megyek. - Bólintottam rá egy mosoly kíséretében.

Mire átöltöztem, Luke már kint várt rám a folyosón.

- Mi lenne, ha elmennénk pizzázni? - kérdezte olyan ellenállhatatlan mosollyal az arcán, amit bármelyik színész megirigyelhetett volna tőle.

A pizza szóra a gyomrom jelezte, hogy jó sok kaja beleférne, annak ellenére, hogy csak két órája ebédeltem, de ez fel se tűnt, mert a szívem akkorát dobbant, mint még az eddigi életemben soha.

- Te most randira hívtál? - kérdeztem tőle nagy nehezen. Magamban egyfolytában azt hajtogattam, hogy mondj igent, mondj igent, mondj igent.

- Aha, persze csak akkor, ha te is akarod, ha nem akkor inkább felejtsük el az egészet - magyarázkodott zavartan.

- Én nagyon szívesen elmegyek veled.

- Az jó, mert nagyon tetszel, ráadásul még soha nem hívtam el senkit randizni, és kicsit ciki lett volna, ha első alkalommal elszúrom.

- Ha ez vigasztal, akkor engem meg még soha nem kért meg senki. - Ennek valószínűleg az lehetett az oka, hogy az elmúlt néhány év nagy részében folyamatosan küldetésen voltam, amikor nem, akkor pedig túlzottan magamba zárkóztam ahhoz, hogy bármelyik fiú figyelmét felkeltsem.

- Nem értem, ez hogy lehetséges - mondta Luke, és olyan tekintettel nézett rám, amitől a szívem sokkal gyorsabban kezdett el dobogni.

Egy közeli pizzázóba mentünk, és esküszöm, hogy még életembe nem ettem olyan finom sonkás-gombás-kukoricás pizzát, mint amit ott készítettek. Lehet, hogy ez csak azért volt, mert életem első randevúján ettem, és ez sokkal lejjebb vitte a kritizáló kedvemet, de ezt nem tudom biztosan.

Luke végig mosolygott rám, amitől viszont nekem kellett mosolyognom. Én jól éreztem magam, és nem voltak hosszú és kínos csöndek, mivel mindig találtunk valami témát, amiről beszélhettünk, vagy vitatkozhattunk.

Sajnos túl gyorsan véget ért, és Luke ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen, és én nem tudtam vitatkozni vele, mivel egy fitying se volt nálam. Igazából nem volt nagy lelkiismeret furdalásom, mivel ismerve a származását, a családja számláját nem nagyon terhelhette meg egy pizza ára.

Miután Luke fizetett, ragaszkodott hozzá, hogy haza kísérjen, és én igazából ezt egyáltalán nem bántam. Annyira elmerültem a barátom társaságában, hogy még azt is elfelejtettem figyelni, követ-e minket valaki.

- Hát, itt lakok - mondtam, amikor megérkeztünk a házunk elé.

- Szép ház.

- Hát, köszi.

Belemerültem egy kicsit Luke hihetetlenül barna szemeibe, aztán arra eszméltem, hogy ő át hajolt a bicajom váza fölött, és arcon csókolt. Az egész testem belebizsergett, még így is, hogy nem a számra kaptam.

- Holnap találkozunk a suliban - mondta, aztán elindult arrafelé, ahonnan jöttem.

Én csak egy sziát bírtam kinyögni, utána pedig bámultam, ahogy egyenletes tempóban távolodott tőlem.

Az utca túloldalán észrevettem anyát, aki ezúttal farmerban és pulcsiban volt. Összeakadt a tekintetünk, és ő melegen rám mosolygott. A szemei huncutul csillogtak, amiből nem volt nehéz kikövetkeztetnem, hogy látta az egész jelenetet, de igazából nem zavart. Az sokkal rosszabb lett volna, ha a nővérem veszi ezt észre.

Amikor bementem a házba a nagynéném kíváncsi arcával találtam szembe magamat.

- Ő a barátod? - kérdezte.

- Soha nem mondta neked senki, hogy nem illik a függöny mögül leskelődni? - csattantam fel.

- Nem is leskelődtem - védekezett, de a pipacspiros arca másról árulkodott. - Egyébként helyes srác, de ugye nem csóró?

- Nem teljesen mindegy? - szóltam vissza neki a vállam fölött, mert akkor már elindultam a szobámba.

Cseppet se kíméletesen lehajítottam a táskámat a szobám közepére, találomra kiválasztottam egy könyvet a polcomról, letrappoltam a lépcsőn, és egyenesen a pince felé vettem az irányt.

- Olvasok, ne zavarjatok! - kiáltottam.

Nagy zajjal becsaptam a pinceajtót és gondosan bezártam. Odamentem a házi kémfőhadiszállás bejáratához, végigcsináltam a biztonsági ellenőrzést, majd beléptem az ultramodern környezetbe.

Az első dolgom az volt, hogy felhívjam a főnökömet. Nem igazán szerettem vele csevegni, de tudni akartam az igazat Tomról, és az volt a legegyszerűbb módja, hogy kiderítsem, ha őt kérdezem meg.

Két percig várakoztatott, aztán megjelent az arca az óriásképernyőn.

- Hallom, összejött a védencével. Tudtam, hogy belátod, így könnyebb lesz a közelében maradni.

Az elmúlt két év tapasztalata után már meg se lepődtem, hogy máris tudott a dologról, és éppen rávágtam volna, hogy azért randiztam vele, mert tetszett, de inkább befogtam a számat, mert jobban jártam, hogy nem osztom meg vele minden cselekedetem mozgatórugóját. Magamban vigyorogtam azon, hogy most ő volt információhiányos és nem én.

- Mindig is belátó típus voltam - hazudtam vigyorogva -, de most nem ezért hívtam. Tom Ronson az a kémjelölt, akiről beszélt nekem? - tértem rá a számomra fontos témára.

Mr. Wilkins faarccal bámult rám.

- Kíváncsi voltam, hogy meddig tart, mire rájössz. Őszintén szólva azt hittem, hogy hamarabb kapcsolsz, de ami késik, nem múlik.

- Már elnézést kérek, de azzal voltam elfoglalva, hogy a Carton gyerek közelében maradjak, és nem igazán érdekelt a vizsgázó kém kiléte. Csak véletlenül jöttem rá a dologra - mondta felháborodottan, és egy kicsit se mutattam ki abbéli megkönnyebbülésemet, hogy a jó fej osztályfőnökömről kiderült, nem fizetett bérgyilkos.

- Meg van bocsátva. Ha nincs más mondanivalója Mis Grant, akkor én megyek, mert dolgom van.

- Viszlát, Mr. Wilkins.

Miután a főnököm bontotta a kapcsolatot, leültem a gép elé, és beléptem a Warriorsba. Sikerült kulcsfigurává kinőnöm magam, de arra még mindig nem jöttem rá, hogy ki is lehet Arthur, bár mondjuk nem is törtem magam agyon, hogy kiderítsem.

Mint mindig most is belemerültem a játékba, és csak a gyomrom korgására hagytam ott a játékot, hiszen azért számomra a gépezésnél jóval fontosabb volt, hogy a hasam tele legyen, mert amikor nem volt, akkor nagyon harapós hangulatba tudtam jönni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés