20. fejezet - A fővárosban
Max arcán és csupasz, izmos mellkasán verejték gyöngyözött, ahogy egy kisebb tisztáson gyakorolt egy szál karddal a kezében. Már órák óta edzett, de Georgenak még mindig nem akaródzott pihenőt engedélyezni.
Miután csatlakoztak Ben mozgalmához, a fejébe vette, hogy Maxnek mindenképpen meg kell tanulnia bal kézzel is vívni, így hát keményen hajszolta fiatal tanítványát.
- Egyre jobb – közölte az egyik gyakorlat után -, de még mindig a közelébe se érsz ahhoz a szinthez, amit jobb kézzel tudnál produkálni. Hiába bánsz mesterien a karddal az egyik kezeddel, hiszen bármi történhet vele, és akkor be kell érned az ügyetlenebbikkel, amivel most csak egy közepesen tehetséges katona ellen lenned esélyed – ismételte el legalább századszorra.
Max az elmúlt két héten annyiszor hallotta ezt a mondatot, hogy miközben tanítója ezeket a szavakat mondta neki, lefordította az általa ismert összes nyelvre, de egy idő után ezt is megunta, és hagyta, hogy a gondolatai másfelé kalandozzanak.
Sokat gondolt például azokra a furcsaságokra, amik az elmúlt időszakban megtörténtek vele. Azon is töprengett, hogy a Fekete Lovag és a nemesi születésű Lucas emlékezett-e a megbeszélt találkozókra.
- Figyelsz te rám egyáltalán? - szakította meg a gondolatai áramlását George.
- Ne haragudj! Egy kicsit elkalandoztam.
- Vettem észre – mosolyodott el halványan a mestere. - A mozdulatokat automatikusan megcsináltad, de a kérdéseimre nem reagáltál. Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy ideje abbahagyni az edzést.
- Rendben van – bólintott Max. Nem mutatta ki, mennyire örült a pihenőnek, mert nem akarta megbántani az öreget, hiszen ő csak a javát akarta.
Odasétált a fához, ahol a dolgait hagyta. A felsőtestét letörölte egy ronggyal, amit a táborban kapott, és csak utána vette fel az ingét, aminek az ujja már csak a felkarja közepéig ért, ugyanis nőtt is, és a sok szakadás miatt még le is kellett vágnia belőle.
Felkötötte a kardhüvelyét, és elindult a törvényen kívüliek által birtokba vett barlangos tisztás felé. Legalább tíz percet kellett kicsit gyorsabb tempóban gyalogolnia, mivel a gyakorlóhelye viszonylag távol volt a tábortól, mert George nem akarta, hogy kíváncsi tekintetek kövesség a leckéi minden egyes pillanatát.
Amikor elérte a célját, az asszonyok pont az ebédet mérték ki. A látványra összefutott a nyál a szájában, és a gyomra kordulása jelezte neki, hogy megéhezett a reggelije óta, amikor is csak néhány falat kenyérre volt ideje.
Elment az egyik üstig, és kedves mosollyal, valamint néhány szóval megköszönte, amikor az egyik fiatal nő a kezébe nyomott egy fatányért, ami szinte színig tele volt bablevessel.
Körülpillantott, hogy helyet keressen magának, és kiszúrta az egyedül üldögélő Scottot, majd pillanatnyi habozás nélkül mellételepedett.
- Hogy vagy? - kezdeményezett beszélgetést néhány percnyi halk falatozás után.
- Jól, köszönöm. Már kezdek belejönni az íj használatába.
- Amennyiben azt annak nevezzük, hogy a nyílvesszői már súrolják a céltábla szélét, akkor tényleg kezd belejönni – csatlakozott hozzájuk a még mindig férfiruhát viselő Ashley. Volt ugyan egy vitája a ruházatáról Bennel, de természetesen a férfi veszített.
- Muszáj elvenned azt a kevés önbizalmát is, amit eddig sikerült megszereznie? - ült le melléjük Donald is.
A lányon látszott, hogy egy jó csípős visszavágásra készült, de meggondolta magát, és figyelmen hagyta a kérdést, mivel inkább a levesével akart foglalkozni.
- Hogy haladsz a gyakorlással, kölyök? - fordult Donald Max felé.
- Szerintem elég sokat javultam a balkezes vívásban, de George még mindig elégedetlen.
- Akkor biztos, igaza van. Nem nagyon ismerem, de látszik rajta, hogy sok mindenen ment keresztül eddigi életében. Erről jut eszembe, ti mit tudtok a múltjáról?
- Semmit – közölte egyszerűen két falat között Ashley.
- Ez felettébb különös. Nem lehet, hogy titkol valamit? - morfondírozott a férfi.
- Mindenkinek vannak kisebb-nagyobb titkai – vette védelmébe Max az öreg mesterét. - Elég csak annyit tudnunk róla, hogy teljesen megbízható.
Ezután szótlanul ettek egy darabig, majd Scott elment, és nem sokkal később Ben ült le az üresen hagyott helyre.
- Van kedvetek bejönni velem a fővárosba? - kérdezte tőlük.
Válaszul mindannyian bólintottak, amire elégedetten elmosolyodott.
- Ashley, te csak női ruhában jöhetsz – tette még hozzá, mintha csak abban a pillanatban jutott volna az eszébe, de mindannyian pontosan tudták, hogy ezt már egy ideje tervezhette.
- Hogy mit mondtál?! - háborodott fel a lány.
- Jól hallottad. Vagy női ruhában vagy sehogy, ugyanis nem akarom, hogy bárki felfigyeljen ránk. Már pedig egy nadrágot és kardot viselő fiatal lány elég feltűnő lenne.
- Miért megyünk a fővárosba és meddig maradunk? - vágott közbe Max, hogy elejét vegye az éppen elkezdődött vitának.
- Információért. Néhány óra múlva indulunk, estére odaérünk, és megszállunk valahol. Másnap beszélünk néhány emberrel, és már indulunk is visszafelé.
- Rendben, értem. Tudsz adni lovat nekem és Ashleynek? - váltott témát hirtelen a fiú.
- Miért nem jók a tieitek?
- Az előbb említetted, hogy nem akarsz feltűnést kelteni, igaz? Márpedig ez nem fog sikerülni a koromfekete Tornádóval és a hófehér Holdfénnyel.
- Igazad van. Természetesen tudok adni nektek hátasokat – mondta a férfi, miközben felállt. - Másfél óra múlva találkozzunk a lovaknál! - utasította őket, és elment. Donald követte.
- Hát ez szenzációs! - morogta Ashley, miközben gyilkos pillantásokat vetett a rablóvezér hátára. - Most mehetek szoknyát keresni.
- Nem muszáj jönnöd – világított rá Max.
- Ja, persze. Nem fogok itt porosodni, amikor körül is nézhetek a fővárosban. Különben meg biztos, bajba fogod sodorni magad, és kell valaki, aki még idejében visszafog, ugyanis Ben nem hívta Georgeot.
- Köszönöm, hogy aggódsz, de tudok vigyázni magamra – vigyorodott el jókedvűen a fiú, azzal otthagyta a lányt, aki tovább füstölgött magában.
Megkereste Georgeot, elmondta neki a fejleményeket, és megkérte, hogy vigyázzon az íjjára azalatt az egy nap alatt, amíg távol lesz. Az öreg beleegyezett, és a lelkére kötötte, hogy másnap reggel ne felejtsen el ügyesítő gyakorlatokat végezni a bal kezével.
Ezután csomagolni ment, de rájött, hogy nem volt mit elpakolnia, ezért inkább alaposan megjáratta Tornádót. Amikor közeledett az indulás ideje, elköszönt tőle, és a megbeszélt találkozóhely felé vette az irányt.
Donald és Ben már ott voltak, és egy perccel később Ashley is megérkezett egy kissé kopott, barna szoknyában.
- Na, látod, nem is olyan rossz női ruhát viselni – vigyorgott győztes mosollyal a bandavezér.
Ashley arca elvörösödött a dühtől, és mérgesen felcsattant.
- Ha még egy szót szólsz, akkor gondoskodok róla, hogy búcsút mondhass a saját gyerek gondolatának.
- Te most megfenyegettél? - döbbent meg a fiatal férfi.
- Nem volt elég egyértelmű? Talán túl szelíden fogalmaztam? - vágott vissza a lány, és könnyedén felpattant arra a lóra, amelyik nyereggel a hátán várakozott.
- Az anyád nem nevelt túl sok udvariasságot beléd.
- Az anyám halott közölte a hercegnő összeszorított szájjal - Indulunk végre, vagy reggelig itt fogunk rostokolni?
Ben szótlanul elindította a hátasát, és a többiek követték. Miközben az erdőn haladtak keresztül, Max megfigyelt minden egyes fát, bokrot, kanyarulatot és csapást, hogy szükség esetén egyedül is visszajuthasson a barlangos tisztásra.
Egy órával azután, hogy kiértek az erdőből, a főúton egy kőfallal körülvett hatalmas épületegyüttes mellett haladtak el.
- Ez meg kié? - kíváncsiskodott Max.
- Azt nem tudjuk pontosan – válaszolta Donald. - Valami harcos szerzetesfélék lakják, akik nem igazán szeretik a látogatókat.
- Egyébként a hely neve Alatna. Pont, mint a fővárosé – tette közzé az információt Ben.
- Anatlát mondtál? - kapta fel a fejét Ashley.
- Igen. Miért, hallottál már róla?
- Nem – rázta meg a fejét a lány -, csak ismerősen csengett a neve.
Maxnek volt egy olyan érzése, hogy a hercegnő hazudott, de ismerte annyira a lányt, hogy tudja, nem érdemes erőltetnie a dolgot.
- Hogy lehet az, hogy a fővárosnak és egy erődítményszerűségnek ugyanaz a neve? - fordult Benhez és Donalhoz.
- Fogalmam sincs – vonta meg a vállát az idősebbikük. - Ez biztos, hogy valami rég halott király szeszélyének az eredménye.
- Én se tudom – közölte a fiatalabbik -, de igazából vannak nagyobb gondjaim is ennél.
- Például?
- Gondoskodnom kell a rám bízott emberekről, és vezetnem kell a harcosaimat.
Maxnek elkomolyodott az új téma hallatán.
- Ez mind szép és jó, csakhogy van egy kérdés, amit fel kell tenned magadnak. Meddig akarod ezt csinálni? Minden egyes nappal nő annak az esélye, hogy a kormányzó emberei megtalálják a rejtekhelyet, és megölnek mindenkit.
- A kormányzó emberei, nem a király katonái vagy a lovagjai. Mégis ki a csuda hatalmazta fel azt a mocskot arra, hogy olyasmit tehessen, amiket tesz?
- Te is tudod, hogy Max mire gondolt – szúrta közbe Donald.
- Különben meg két hét múlva annak a mocsoknak a fiát meg fogják koronázni, és ha utána is folytatod a harcot, akkor már hivatalosan is felségáruló leszel – szólt bele az új irányt vett beszélgetésbe Ashley is.
- Akkor meg kell akadályoznunk a koronázást – mondta Ben elszánt tekintettel és ökölbe szorított ujjakkal.
Max erre azt gondolta, hogy szép álom, de ezt a megjegyzést inkább megtartotta magának.
- És ezt, hogy akarod véghezvinni? Esetleg elővarázsolod a semmiből Alexander király egyik eltitkolt törvényes gyerekét a sok közül, vagy egyszerűen csak bemasírozol a királyi palotába, és elvágod a fiú torkát?
- Azt még nem tudom, de majd biztos, kitalálok valamit.
- Altana minden lakója nevében remélem, hogy így lesz – mondta Donald.
- Nem minden lakó nevében – kukacoskodott Ashley. - Egészen biztos vagyok abban, hogy a kormányzó nem ért egyet veled.
- Ha már itt tartunk, akkor a legfélelmetesebb kutyájának, a Fekete Lovagnak se ez a véleménye – hozott még egy példát Ben.
Max is a lány összenéztek, és mindketten azonnal tudták, hogy a másikuk is arra a különös eskütételre gondolt.
- Én ebben nem lennék olyan biztos – szólalt meg végül a fiú, és előrelovagolt, hogy lezárja a túl messzire elsodródott beszélgetést.
Félórával az este nyolci kapuzárás előtt érték el Anatla városfalát. A masszívnak tűnő fal legalább tíz méter magas volt, és olyan messzire húzódott el, hogy a végét már elnyelte a messzeség.
- Ez nem semmi! - tátotta el a száját Max.
- Várj csak, amíg beérünk! Ha meglátod a város valódi méreteit és a királyi palotát, akkor ne kezdj el füttyögni és hűzni, mert nem akarom, hogy furcsán nézzenek ránk! - súgta Ashley.
- Miért, te már jártál itt?
- Egyszer, amikor még nagyon kicsi voltam. Nem emlékszem sok mindenre, de a hely hatalmas méretei megmaradtak bennem.
- Figyeljetek, mert mindjárt ránk kerül a sor! - szakította félbe a beszélgetésüket Ben.
A hatalmas, kettős szárnyú kapu előtt tíz őr strázsált, és a szekéren utazókon kívül csak egy-két pillantást vetettek a folyamatosan hömpölygő tömegre. Látszott rajtuk, hogy már alig várták a szolgálati idejük végét. A négyesükre se figyeltek jobban, mint a többiekre, így Benék egyetlen kérdés nélkül bejutottak.
Maxnek szinte elakadt a lélegzete, amikor meglátta a város egy részét belülről. Első pillantásra megállapította, hogy az útitársa egyáltalán nem túlzott. Előtte utcák és házak végtelen sora kanyargott. Valahol a távolban egy hatalmas toronyszerűség teteje látszódott halványan.
- Az ott a királyi rezidencia és egyben a város legmagasabb pontja – mutatott rá Ben. - Szapora gyaloglással négy-öt óra alatt eléred a kastélyokat bően körülvevő falakat.
- Mennyi ideig tarthatott mindezt megépíteni, és mégis mi értelme volt? - suttogta Max elképedve.
- Hát, hatalmas birodalomhoz óriási főváros dukál – válaszolta a férfi. - Na, de ne ácsorogjunk itt, hanem menjünk el a szállásunkra!
- Az hol van?
- Egy Nan nevű füves öregasszonynál. Elsőre furcsának tűnhet, de nagyon sok mindenről tud, és már rengeteget segített nekünk. Teljesen megbízható.
Egy órás céltudatos előrehaladás után elértek egy emeletes vályogház elé, aminek a faláról már félig lepergett a vakolat. A bejárati ajtó és az ablakok fölött különféle szárított növények lógtak.
- Megérkeztünk – közölte Ben.
- A lovakkal mi lesz? Kérdezte Ashley.
- Donald elviszi őket az utca végén álló fogadó istállójába. Egyébként arany borjúnak hívják. - Max felkapta a fejét a név hallatán. Lucasszal pont ott beszéltek meg a találkozót. - A tulajdonos is a barátunk.
- Akkor miért nem ott alszunk?
- Azért, mert ott nagyobb az esélye annak, hogy valaki felismer, és szól a katonáknak – válaszolta a férfi, azzal kopogás nélkül benyitott a házba.
A szoba, amibe érkeztek tiszta volt, és rendezett. A falak mentén polcsorok futottak, amiken rendezetten és felcímkézve álltak az üvegcsékbe, valamint zacskókba helyezett porok, folyadékok és növények. A teremj közepén egy kis asztal állt, ami mellett párnák sorakoztak. Az egyiken egy hatvannál biztosan idősebb ráncos arcú, átható barna szemekkel rendelkező nő ült. A haja hófehér és hosszú volt, de valahogy sikerült úgy elrendeznie, hogy fiatalított a külsején.
- Jó téged újra látni – köszönt Ben. - Ők itt Ashley és Max. Nemrég csatlakoztak hozzánk. Donald is jön nemsokára.
- Örülök, hogy megismerhetlek titeket – mosolygott a két fiatalra az asszony. A hangja alapján egyáltalán nem lehetett volna megállapítani a korát.
- Mi is – válaszolta Max.
- Nálam vacsoráztok, igaz? - Megvárta Ben bólintását, majd folytatta. - Akkor amint megjön Donald, zárok, és hátra mehetünk enni.
Az ezután következő néhány percbe az asszony a vendégeit vizsgálta, akik ettől egy idő után kezdték kényelmetlenül érezni magukat. Szerencséjükre Donald hamar megérkezett. Amint belépett az ajtón, Nan feltápászkodott, és bezárta a boltot.
- Mehetünk is – villantott fel egy kissé foghíjas mosolyt, de a korához képest nagyon sok foga megvolt.
Követték őt egy hátul megbújó faliszőnyeggel eltakart nyíláson át. Egy konyhába értek, ahol egy meglepően nagy asztal is állt, ráadásul még újnak látszó székek is voltak. A helyiség végében egy rozogának tűnő, de mégis masszív falépcső vezetett fel az emeletre.
- Üljetek le! - adta ki az utasítást. Mindenki engedelmeskedett neki.
Az öregasszony tüzet rakott, és egy kis üstben felrakott valamit melegedni. Miközben a vacsora főtt, fatálakat kanalakat és kenyeret vett elő, majd megterített. Félóra múlva levette a tűz fölül az edényt, és mindenkinek szedett a tartalmából.
- Krumplifőzelék – közölte. - Kiszámoltam, hogy nemsokára jönnötök kell az aktuális hírszerző körútra, ezért tegnap többet csináltam.
- A hírekről jut eszembe, neked milyen információid vannak a számunkra? - kérdezte Ben.
- Van egy fontosabb, de ne zavarjuk meg ezzel a vacsoránkat! Majd odafönt elmondom.
Ezután szótlanul ettek tovább. Először Donald állt fel, és köszönte meg a vacsorát, majd ment fel a lépcsőn, aztán pedig Ashley.
- Ben, amit odfent közölni fogok veletek, fontos lesz, de nem ér annyit a dolog, hogy megölesd magadat – szólalt meg Nan komolyan.
- Bármi is az, nem lesz semmi bajom. Nézd csak meg a tenyerem! - mondta magabiztosan a rabóvezér.
Az asszony egy hosszú pillantást vetett a felé nyújtott kérges tenyérre.
- A mozgalmad lángja valóban tovább fog égni.
- Na látod! - vigyorodott el a férfi, majd ő is távozott. Max megvárta, amíg becsukódott mögötte az emeleti ajtó, és csak utána szólalt meg.
- Ez nem jóslás volt. Azt mondtad neki, amit hallani akart. Azt és mégsem azt. A mozgalma lángja nem ő, hanem sokkal inkább egy jobb élet iránti vágy. Ez a láng soha nem alszik ki az emberekben, viszont ő meghalhat.
- Nem is állítottam, hogy jóslás volt. Tudod, ha valakinek kitűnő a logikája és elég okosan fogalmaz, akkor az embereknek úgy tűnhet, mintha a jövőbe látna, de az előző pár mondatod alapján ezt érted.
- Ez rendben van, de miért mondtad neki pont ezt? Miért verted át?
- Azért, mert szüksége van a reményre és az ebből fakadó erőre.
- Ezzel nem segítettél neki. Néha a hamis remény rosszabb, mintha a valódi helyzetet látnánk. Ez is egy ilyen alkalom. Ezzel az egyetlen egy mondatával akár a halálba is taszíthattad, mert nem a bátorságát, hanem a vakmerőségét. A kettő közel sem ugyanaz.
Az öregasszony arcán szomorú mosoly suhant át.
- Pont úgy beszélsz, mint egy rég halott ismerősöm, akinek a harca már a homályba veszett.
- Akkor az a valaki nagyon bölcs lehetett.
- Igen – suttogta Nan -, az. Ráadásul nagyon jó ember volt.
Az öregasszony lehunyta a szemét, és Max felment. Ezzel a tettével hagyta, hogy a nő elmerüljön a régi emlékekben.
Az emeleten szalmával töltött zsákok hevertek a falak mellett, az egyik sarokban egy faágy állt, és a padló egy részén rojtos szélű, kopott szőnyeg feküdt. A szoba különböző pontjain olajlámpások égtek.
Húsz perc után vendéglátójuk is csatlakozott hozzájuk egy tálcával, amire egy kancsó teát és bögréket rakott.
- Gondoltam, beszélgetés közben mindenkinek jólesne egy kis tea.
Mindannyiuk kezébe nyomott egy-egy csészét, és sorban töltötte meg őket. Amikor Maxhez ért, egy kicsit megbotlott, és így a fiú vállára forró tea ömlött.
Max reflexből felpattant, és lekapta magáról az ingét. A bőre vörös volt ott, ahova a folyadék ömlött, de nem keletkezett benne akkora kár, amekkorának egy ilyen esetben történnie kellett volna.
- Ez fájt – mondta, majd összeszorította a száját, és a sebét nézegette. Nan nem sokkal később a kezébe nyomott egy hideg vizes rongyot.
- Nyomd a sebre! - parancsolta, aztán pedig elnézést kért. - Sajnálom, fiú. Úgy látszik, hogy már nem vagyok a régi, vagyis, öregszem.
- Nem érdekes – válaszolta a fiú, majd elvigyorodott, hogy hitelt adjon a szavainak. - Túléltem.
- Mi az ott a nyakadban? - kérdezte tőle Ben hirtelen. - Még sose láttam nálad ilyesmit.
Max gondolkodás nélkül ráfonta az ujjait a medáljára. Mint mindig, kellemesen hűvös volt, de a viselőjének olyan érzése támadt, mintha leheletnyit vibrált volna, de ezt csak képzelgésnek tulajdonította.
- Semmi különös. Csak egy medál, ami már akkor is rajtam volt, amikor megtaláltak.
Ashley észrevette a fiún, hogy nem szívesen beszélt a dologról, ezért gyorsan témát váltott.
- Szóval, mi az az információ?
A vendéglátójuk letelepedett a szőnyegre, majd halkan megszólalt.
- Biztos forrásból tudom, hogy a kormányzó fia pontosan egy héttel a koronázása előtt vissza fog térni a titkos északi útjáról.
- Micsoda, a fiú nincs a fővárosban? Ezt én miért nem tudtam? - háborodott fel Ben.
- Mint mondtam, az út titkos - válaszolta Nan enyhe türelmetlenséggel a hangjában. - Körülbelül másfél hónapja utazhatott el.
- Most már mindegy. Ami történt, megtörtént. Melyik úton jön vissza, és mekkora kísérettel?
- Az északi főúton öttucatnyi jól képzett, és ami még fontosabb teljesen a kormányzó oldalán álló kegyetlen katonával. Egyébként nem lóháton, hanem hintóval közlekedik. Úgy hallottam, hogy nagyon ügyetlen lovas.
- Ez szenzációs! - kiáltotta Ben, aztán kalkulálni kezdett. - Ha száz emberrel lesben állnék az egyik útkanyarulatban, akkor először az íjászok lőnének, a megmaradtakat pedig már könnyű lenne megölni, és akkor a fiú a foglyunk lenne. Ezzel megakadályoznánk a koronázást, hiszen a nemesek trónörökös nélkül nem tudják majd megtartani.
- Várjunk csak egy pillanatra! - állította le Ashley. - Csak hatvan testőr a koronahercegre? Ennek nagyon csapda szaga van.
- Biztos, nem akartak feltűnést kelteni.
- Ja, persze. Hatvan katona, akik egy hintót kísérnek egyáltalán nem feltűnő – válaszolta a lány cinikusan.
- Ashleynek igaza van – szólt bele Max is, akinek még mindig csupasz volt a felsőteste, ugyanis nem vehette fel addig a felsőjét, amíg az meg nem száradt. - Se két hintós trükk, se semmi. Ez szerintem is csapda lesz – mondta, majd Nanhoz fordult. - Tudsz még pontosabb információkat?
- Csak annyit, hogy az éj leple alatt fognak utazni.
- Ha csapda, ha nem, ez egy kihagyhatatlan lehetőség. Különben is, hatvan katonával el tudunk bánni – jelentette ki magabiztosan a bandita.
- Amennyiben a fiú valóban hintóval utazik, és tényleg csak hatvan főnyi a kísérete, akkor le merném fogadni, hogy azok a férfiak nem olyanok lesznek, mint amilyenekkel eddig találkoztatok. Kemény, szikár, ügyes, kegyetlen és profi harcosok lesznek – közölte a hercegnő, és kortyolt egyet a teájából. - Egy szóval a támadás ostoba ötlet.
- Nem érted, te lány? Nincs más lehetőségünk – kapcsolódott be a beszélgetésbe az addig némán ülő Donald is.
- Mindig van másik lehetőség – sóhajtotta Nan.
- De mégis mi? Ez az egyetlen reális esélyünk arra, hogy megakadályozzuk, hogy a kormányzó még ennél is több hatalmat mondhasson a magáénak.
- Amint mondtam – ismételte meg magát az öregasszony -, mindig van másik lehetőség.
- Mégis mi az? - erősködött Ben.
- Erre nektek kell megtalálnotok a választ.
A férfi erre bosszúsan morgott magában, és lefeküdt az egyik szalmaágyra. Nemsokára Donald is követte a példáját.
- Makacs ember – mormogta az orra alatt Nan.
- Az – helyeselt Ashley. - Max után a legmakacsabb az ismerőseim közül.
Egy ideig némán üldögéltek hármasban, majd a háziasszony szólalt meg.
- Adhatok nektek egy tanácsot?
- Miért is ne? - vonta meg a vállát Ashley.
- Ha valaha találkoztok olyan valakivel, akibe beleszerettek, ne féljetek elárulni neki az érzéseiteket, nehogy túl késő legyen, és ha már együtt vagytok, akkor ne hagyjátok el menni, különben örökre üres marad a szívetek.
- Azt hiszem, még túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy ezzel foglalkozzunk – szólalt meg hosszú szünet után a hercegnő.
- A szerelemhez nem vagy túl fiatal, kedvesem. Nekem elhiheted – mosolyodott el az idős nő. - Lehet, hogy villámcsapásként ér majd el, de az is lehet, hogy apránként fogsz megkedvelni valakit, míg egyszer csak ráébredsz arra, hogy amit érzel az szerelem.
- Álmos vagyok, megyek aludni – tért ki a válaszadás elől a lány, de mielőtt lefeküdt volna, még visszafordult. - Maga elveszítette a párját, igaz? - kérdezte halk és egyben szomorú hangon.
- Igen, a férjem volt tizennégy éves koromtól kezdve.
- Hogy történt?
- Teljesítenie kellett a kötelességét.
Ashley nem tett fel több kérdést, hanem leheveredett a szalmazsákra, és szinte azonnal elnyomta az álom.
Kis idő után Max is felállt. Elindult az egyik alvóhely felé, de csak egy lépést tett meg, mivel Nan a csuklója után kapott. Erre megfordult, és kérdőn nézett az öregasszonyra.
- Jól figyelj rám, Maximilien, mert csak egyszer mondom el! Ha elalvás előtt megérinted a kulccsal, amit az ismeretlen ismerőstől kaptál, és az elméd szélesre tárod, akkor álmodban rég elfeledett emlékek jutnak eszedbe, és utána megtudod, amit tudnod kell. - Az asszony lessen beszélt, és minden egyes szót nagy nyomatékkal ejtett ki. Látszott rajta, hogy nagyon komolyan gondolta, amit mondott.
- Mégis milyen kulcs? Milyen ismeretlen ismerős, és mégis hogy érti azt, hogy megtudom, amit tudnom kell? - kérdezte Max. Életében először egyáltalán nem értette azt, amiről beszéltek neki, és ez nagyon összezavarta.
- Majd rájössz, ha eljön az ideje – válaszolta komolyan a nő, azzal fogta magát, és lefeküdt a szoba egyetlen ágyába.
Max ezután csak állt szálfaegyenesen a szőnyeg közepén. Az egyik kezével a kardja markolatát szorongatta, míg a másikkal a medáljával babrált, és hosszú ideig tűnődött azon, amit az új ismerőse mondott neki.
|