Zuhanás közben nem estem pánikba, hanem lehunytam a szemem, és az elmémmel kinyúltam a Képességért. A hatalmas erő, mint életemben oly sokszor, akkor is azonnal jelentkezett. A segítségével a szabadesést nem állítottam meg rögtön, mert akkor külön energiát kellett volna arra fordítanom, hogy ne legyen tőle frontális ütközésélményem, ezért csak fokozatosan lassítottam a sebességén, ami egyébként tökéletesen ellentmondott a gravitáció törvényszerűségeinek.

A szemeimet végig csukva tartottam, mert még nem voltam annyira biztos magamban, hogy kockáztassam az esetleges figyelemelterelődést, aminek a koncentráció elvesztése lehetett az eredménye. Abban az esetben, ha ez bekövetkezett volna, óriási sebességgel csattantam volna a földön, és legjobb esetben is csak összetört csontokkal éltem volna túl, ha ugyan életben maradtam volna.

Amikor a lábam szilárd talajt ért, hagytam, hogy az Képesség elpárologjon, és csak a szokásos felkészültség maradjon, ami mindig jelezte, ha közvetlen veszély fenyegetett.

A veszélyről rögtön eszembe jutott az űrhajón tapasztalt rossz érzés, de szerencsére annak már híre-hamva se volt. Ebből arra következtettem, hogy bármelyik családtagom is kerülhetett bajba, az már kilábalt belőle.

Így legalább megnyugodva vághattam neki a vizsgának.

Mielőtt bármerre is elindultam volna, vagy akár csak felmértem volna a környezetemet, végigpergettem magamban, amit a kristályok lelőhelyéről megtanultam.

Se a parancsnok, se egyik másik tanárom se árult el nekünk semmit, nehogy még véletlenül is megkönnyítsék a dolgunkat, így kénytelen voltam a kastély könyvtárában utána nézni, ugyanis a digitális adatbázisban nem találtam semmi használhatót.

A könyvtárba nem engedtek be akárkit, ugyanis hatalmas szellemi és anyagi értéket képviselt, de szerencsére nekem Választott testőr tanítványként jogom volt a belépésre.

Maga a könyvtár egy teljes szárnyat elfoglalt. Elsőre, sőt még a legutóbbi látogatásom alkalmával is nagyon nagy benyomást tett rám a végtelen hosszúságú, plafonig érő minőségi fa polcsoraival. Természetesen farágásokkal, képekkel, arannyal, ezüsttel és még ki tudja, mivel díszítették a monumentális termet, de engem ezek a külsőségek hidegen hagytak. Sokkal érdekesebbnek találtam például azt a pletykát, hogy a világ összes valaha kiadott könyvét meg lehetett ott találni, de eddig még nem élt olyan vállalkozó szellemű ember, aki belemert vágni ennek az állításnak a leellenőrzésébe.

Egy szóval az a hely lenyűgöző volt, legalábbis számomra, ugyanis a csoporttársaim többsége még be sem tette oda a lábát. Mark se olyan sokat járt ott, ugyanis a szabadidejét mindig valami laborban, vagy egy csúcstechnológiás számítógép társaságában töltötte.

Lényeg a lényeg, hogy hosszas kutatás után rájöttem, hogy a fénykardok működtetéséhez használatos fénykardok működtetéséhez nem létezett túl sok megbízható írásos információ.

Végül a lelőhellyel kapcsolatban annyira jutottam, hogy a legerősebb és a legstrapabíróbb kristályok az egyes bolygók átlagos talajmagasságától a lehető legnagyobb távolságra találhatók. Ebből logikusan arra a megállapításra jutottam, hogy a különleges tárgyakat egy hegytetőn kell keresnem.

Miután összegeztem magamban az ismereteimet jöhetett a következő lépés, vagyis hogy felmérjem a környezetemet. Ennek céljából lassan körbefordultam. Amilyen szerencsétlen vagyok, pont egy végeláthatatlan füves puszta közepén landoltam.

Elővettem a térképemet, ami papírból készült, ugyanis semmilyen elektronikai eszközt nem hozhattunk magunkkal a vizsgára. Megpróbáltam beazonosítani a helyzetemet, de a rendelkezésemre álló adatokkal erre esélyem se volt.

A sikertelen kísérlet után sóhajtva eltettem a térképet, és azon kezdtem gondolkodni, hogy mitévő legyek.

Mivel minden irányban ugyanazt láttam, így a vak szerencsében bízva bármerre elindulhattam volna, de elhatároztam, hogy inkább a Képességgel próbálok meg egyről a kettőre jutni.

Behunytam a szemem, és annyiszor megpördültem a tengelyem körül, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy elveszítsem az irányérzékemet. Ez elég hosszú időbe telt, de sikerült elérnem, amit akartam.

A forgás után a zuhanás után eltölt viszonylagos rövid időn belül újra kinyúltam a Képességért.

Nehéz megmagyarázni, mit éreztem. Egyszerűen csak tudtam, hogy merre kell mennem. Ez annyira egyértelmű volt, mint hogy hogyan kell lépni, vagy lélegezni.

Tíz lépés után kinyitottam a szemem, és kényelmes kocogásra váltottam. Körülbelül egy óra múlva a távolban sötét formák kezdtek körvonalazódni, amikről később kiderült, hogy hegyek.

Még szerencsém is volt, mivel naplemente közben pont elértem egy kisebb erdőt, amin egy tisztavizű patakocska folyt keresztül. Ezt úgy állapítottam meg, hogy a tenyerembe vettem egy kis vizet, és megkóstoltam.

Boldogan vettem tudomásul, hogy kiönthettem a megmaradt állott vizet, és frissel újratölthettem.

A patakpart tökéletes táborhely volt, és a kezdődő félhomályra való tekintettel úgy döntöttem, hogy itt megállok éjszakára.

Ledobtam a hátizsákom az egyik fa mellé. Őszintén szólva jól esett megszabadulni a tehertől, amit hosszú-hosszú órák óta cipeltem.

Ezután nekiálltam tűzifát gyűjteni, ugyanis a Harminckettes éghajlatáról köztudott volt, hogy a nappalai az évnek abban a szakaszában, amiben most is voltunk kellemesek, de az éjszakái nagyon hűvösek, szelesek és esetenként viharosak is.

Mivel egy erdő közepén voltam, így nem kellett messzire mennem, hiszen minden fa alatt volt néhány lehullott száraz gally. Hamar összeszedtem egy kisebb tűzrakásra valót, és még gyűjtöttem is pluszban mellé, hogy hosszú ideig életben tarthassam a tüzet.

A tűzgyújtással szerencsére nem kellett bajlódnom, mert egy ismerősömtől sikerült szereznem egy doboznyi gyufát, ami már eléggé elavultnak számított, de a helyzetemben az sokkal fontosabb volt, hogy egy szemernyi elektronikát se tartalmazott.

Amikor már vidáman lobogtak mellettem a lángok, elővettem a hátiszákomból az egyik kétszersültemet, ami már eléggé száraz volt, mivel még anya csomagolta, de a konzerveket, és az egyéb tartósabb kajákat csak később akartam felhasználni.

Nosztalgikus hangulatú volt a tűz mellett üldögélni. Eszembe jutott az az időszak, amikor még négyen jártunk kirándulni. Apa vezetésével mindig énekeltünk a tűz mellett, és ezt a hagyományt a halála után is megtartottuk, de nélküle nem volt az igazi, és hallgatólagos beleegyezéssel azokat a dalokat sose énekeltük el, amiket ő tanított nekünk. Mindannyiunk számára túl fájdalmas lett volna.

Már nem is emlékeztem azoknak a daloknak a szövegére, amiket apa tanított, de a dallamukra nagyjából igen. Annak ellenére, hogy ezzel feltéptem a régóta gyógyulgató sebeket, dúdolgatni kezdtem az egyiket, mert így éreztem helyénvalónak.

Az alatt a néhány perc alatt olyan érzésem volt, mintha ő ott lett volna mellettem, és büszkén mosolygott volna rám, de sajnos a pillanat hamar elmúlt, és a helyét a gyakorlatias gondolkodás vette át, miszerint aludnom kell, mert másnap kemény napnak nézek elébe.

Hallgattam magamra, és előszedtem az egészen kisméretűre összehajtogatható speciális szálú hálózsákot, amit még valamikor Haroldtól kaptam. Volt ugyan egy olyan érzésem, hogy a csempészvezér nem a helyi áruházban vette, de ez az eszköz most tagadhatatlanul jól jött.

A félnapos kocogás után nagyon hamar álomba szenderültem.

Teljesen váratlanul ébredtem fel.

Körülöttem szinte koromfekete volt az éjszaka, ami azt jelentette, hogy a tűz kialudt, de volt egy olyan érzésem, hogy jelenleg nem ez jelentette a legnagyobb problémát, ugyanis ha én egyszer álomba merülök, akkor aztán csak reggel ébredek fel, és az felettébb különös volt, hogy az éjszaka közepén teljesen ébernek éreztem magam.

A zsigereimben éreztem, hogy baj lesz, ezért kibújtam a hálózsákból, villámgyors mozdulatokkal összehajtottam, majd elraktam a hátizsákomba. Amint ezzel végeztem, eleredt az eső.

Először csak apró cseppekben hullott, majd minden előzetes előjel nélkül ömleni kezdett, mintha kihúzták volna a dugót a hatalmas égi csapból.

Bosszúsan felvettem a hátizsákomat, és arra gondoltam, hogy ennél rosszabb már nem is lehet. Sajnos az égiek úgy döntöttek, hogy rácáfolnak a megállapításomra, mivel a következő pillanatban azt tapasztaltam, hogy majdnem fellökött egy hirtelen jött széllökés. Szomorúan vettem tudomásul, hogy még villámlik is, mivel a hirtelen felvillanó fények félreismerhetetlenek voltak.

Nem tudom miért pont az általános fizikatanárom szavai ugrottak be az emlékezetembe, de mindenesetre hálás voltam értük még annak ellenére is, hogy nem sokat segítettek. Valami olyasmit magyarázott akkor, amikor még csak tizenhárom-tizennégy éves lehettem, hogy viharban sose álljunk fa alá, vagy nyílt síkterületre, szóval a helyzetem nem volt túl rózsás, ugyanis a közelemben csak fák és nyílt terület volt.

Választhattam, hogy vagy maradok az erdőben, ahol ugyanúgy ért az eső, ugyanis az itteni fák lombkoronája nem volt valami túl dúsnak mondható, ráadásul bármikor rám dőlhetett egy fa, vagy belém csaphatott egy kósza villám, vagy a pusztaság felé veszem az irányt.

A villámcsapás veszélye természetesen a síkságon is fennállt, csakhogy ott nem kellett volna a tereptárgyak miatt aggódnom, és a teljes energiámat a szél és a villámok ellen fordíthattam volna.

A döntés így nem is volt olyan nehéz.

Elindultam kifelé az erdőből, csakhogy nem arra, amerről jöttem, hanem a másik irányba. Az indokom erre az őrültségre csupán annyi volt, hogyha már úgyis haladnom kell, akkor miért ne jutnék közelebb a célhoz.

Beletelt egy rövid időbe, amíg kiverekedtem magamat az erdőből, ugyanis folyamatosan ügyelnem kellett a felém repkedő faágakra és egyéb tárgyakra, de egy-két karcolással megúsztam a dolgot.

Már éppen kezdtem bízni abban, hogy megúszhatom a vihart, amikor azzal kellett szembesülnöm, hogy az erdő szélétől körülbelül tíz méterre egy hatalmas szakadék tátong.

Szélcsendben, világosban, teljes energiával és a Képesség igénybevételével át tudtam volna ugrani, de viharban, sötétben és alapos alvás nélkül esélyem se volt.

Éppen kezdtem volna kétségbeesni, amikor hirtelen belém hasított a felismerés.

Óriási lehetőséget kaptam, ugyanis a szakadék elég mélyen volt ahhoz, hogy megvédjen a villámlástól, és ha szerencsém lenne, akkor még egy kiálló sziklapárkányon is meghúzhattam volna magamat.

Nem hiszem, hogy más bevállalt volna ekkora kockázatot, de szerencsére én én voltam, és nem okozott komolyabb problémát az, hogy komolyabb őröltséget kövessek el. Leát ismerve ez családi vonásnak számított.

Habozás nélkül előrerohantam, és belevetettem magamat a szakadékba.

Néhány másodperc után rádöbbentem, hogy a szakadék mély volt, méghozzá nagyon mély, de már nem visszakozhattam, és igazából nem is akartam.

Csak zuhantam a mélység felé, és közben úgy adtam át magam a Képességnek, mint még soha életemben. Az egész lényemet betöltötte, és egyszerűen csak tudtam, hogy nem eshet semmi bajom, ezért gondolkodás nélkül élveztem a szabadesést.

Nem tudom, hogy meddig lehettem ebben az állapotban. Talán csak néhány perc lehetett, de az is megeshetett, hogy több óra. Egészen addig tartott, amíg csak le nem érkeztem a szakadék mélyére, és meg nem éreztem, hogy a Képesség háttérbe vonult.

Nem emlékeztem arra, hogy mikor kezdtem el ösztönösen lassítani a zuhanáson, mivel biztos, hogy nem tudatosan adtam ki a parancsot, de talán jobb is volt így.

Nem gondolkodtam ezen tovább, mert más kötötte le a figyelmemet.

A hely, ahova leérkeztem egy barlang szája volt, de nem is akármilyené, ugyanis az egész fal fénylett. Ámultan közelebb léptem, és akkor vettem észre, hogy parányi, színtelen kristályok épültek bele a sziklafalba.

Olyan lenyűgöző látvány volt, hogy a szemem nem tudott betelni vele, és még többet akart, ezért megbabonázva közelebb léptem. Ekkor vettem észre, hogy az nem is barlang, hanem inkább egy széles alagút.

Mégis mit veszthetek alapon elindultam a természetesen kivilágított földalatti folyosón.

Talán egy kicsit aggódnom kellett volna, hiszen több ezer tonnányi föld lógott a fejem felett, és akár zsákutcába, vagy legrosszabb esetben egy mesebeli szörny karmába sétálhattam volna, de az aprócska kristályok minden félelmemet elvették, és a tudatalattim azt a talán nem is üzenetet szűrte le, hogy nem lesz baj.

Nem tudom pontosan, hogy meddig haladhattam a világító sziklafal mellett, de az biztos, hogy több órán át tartott. Volt néhány pillanat, amikor kiszakítottam magam a természet egyedi varázslatából, és komolyan elgondolkoztam azon, hogy talán biztonságosabb lenne, ha visszafordulnék, hiszen minden egyes méterrel nőtt annak a lehetősége, hogy itt halok meg, de a kíváncsiságom minden ilyen alkalommal továbbhajtott.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy a falban lévő apró, világító kövek egyre nagyobb méreteket öltöttek, és a folyosó is tágulni kezdett. Ebből arra következtettem, hogy bármi legyen az utam célja, már a közelben jártam.

Ez néhány perccel később be is igazodott, amikor az alagút egy monumentális méretű barlangba torkollott, ami telis-tele volt különböző nagyságú kristályokkal.

A helyben nem volt semmi rendezettség, hacsak azt nem vesszük, hogy a közepén néhány nagyobb kristályon egy kisebb állt, ami sokkal fényesebben világított, mint a többi, és amihez foghatót még sohasem láttam.

Elbűvölten sétáltam oda hozzá, felemeltem a kezem, hogy megérintsem, amikor is egy centivel a felületétől valami visszatartott. Annak ellenére, hogy a különleges kő gyönyörűen fénylett, hidegséget sugárzott. Amikor kiterjesztettem az elmémet, visszariadtam a kristálytól, és biztos voltam benne, hogy a kinézete ellenére nem azt kerestem.

Hátráltam néhány lépést, és behunytam a szemem, hogy ne történjen meg még egyszer az, hogy csak egy hajszál válasszon el a rossz fénykard működtető kiválasztásához, ugyanis, ha egyszer elvégzed a procedúrát, akkor körülbelül egy évig nem teheted meg újra, mert van valami az emberi agyban, ami ezt megakadályozza.

Kinyúltam a Képességért, és hagytam, hogy az irányítsa a mozgásomat. A tudom érzékelte ugyan, hogy egy kellemesen meleg és hívogató tárgy felé haladok, de nem én adtam ki az utasításokat a végtagjaimnak. Pontosabban én adtam ki a Képesség irányításával, de ez körülbelül olyan, mint amikor a bábos mozgatja a marionett bábut.

Attól függetlenül, hogy a szemem csukva volt, amikor arra került a sor, első próbálkozásra megfogtam a bennem rejlő Képesség által kiszemelt darabot. Amint megvolt a testi kontaktus, úgy nyúltam az elmémmel a kristály felé, mintha egy ember agyába akartam volna behatolni.

Egy nagyon erős védőpajzsba botlottam, de nem adtam fel, hanem minden erőmmel és ügyességemmel bombázni kezdtem. Annyira nagy erőfeszítésbe került, hogy a testi mozdulatlanságom ellenére izzadni kezdtem, és arcomon verejtékcseppek peregtek le.

Már-már eljutottam arra a pontra, hogy inkább feladom, mielőtt elájulnék, de ez nem lett volna rám jellemző, hiszen az őrültségek elkövetésére való hajlamon kívül a makacsság is családi vonás volt, és nem akartam pont az eddigi életem egyik legfontosabb pillanatában megtörni, ezért újult erővel folytattam a csatát.

Egy bizonyos idő után szédülni kezdtem, de mivel már korábban megmakacsoltam magam, ezért nem foglalkoztam vele. Nem lehettem túl messze az eszméletvesztéstől, de még utolsó erőmmel bevittem egy erős találatot az egyik repedésbe, és hatalmas örömmel nyugtáztam, hogy a pajzs szilánkokra hullott.

Ebből új erőt merítettem, és ezúttal akadály nélkül belemerültem a kristály lényegébe.

Óriási melegség töltötte el az egész testemet. Egyszerűen leírhatatlanul fantasztikus volt az az érzés, amíg a kristály elemezte ki a belsőmet, ami alapján majd fel fogja venni a színét. Bármennyi időt el tudtam volna így tölteni, de a melegség egy idő után visszavonulót fújt, majd teljesen eltűnt, és csak a lehűlő fénykard alkatrész maradt a kezemben.

Az futott át az agyamon, hogy már csak ki kell nyitnom a szemem, és meglátom a színét.

Őszintén bevallom, hogy féltem egy kicsit, de ez már teljesen mindegy volt, hiszen a végeredmény már megszületett.

Lassan felemeltem a szemhéjaimat, és lepillantottam a kezemben tartott tárgyra.

A látványra határtalan boldogság töltött el, ugyanis a kristály zöld volt, ami a három legritkább fénykardszín közé tartozott.

Az első ámulat után alaposabban is szemügyre vettem a kristályt.

Nem csak a színe számított különlegesnek, hanem az alakja is, mivel az gömbölyű volt, és ilyenről még csak nem is hallottam.

Miután kigyönyörködtem magam a kristályomon, elraktam az újdonsült tulajdonomat a legbiztonságosabb zsebembe, majd körülnéztem, hogy a barlangnak van-e másik kijárata azon kívül, amin én átjutottam, de nem volt.

Sóhajtva vettem tudomásul, hogy nincs rövidebb út, és arra kell mennem, amerről jöttem, de ha a zsebemben lapuló kristályra gondoltam, akkor mosolyogva megállapítottam, hogy a kerülő maximálisan megérte.

Már indultam volna, amikor valami hangosan felmordult, és csak a zavart körülnézés után kapcsoltam, hogy az a valami a gyomrom volt.

Vigyorogva nyugtáztam, hogy az izgalmak még el sem múltak teljesen, és én máris a hátizsákomba csomagolt elemózsiára gondoltam, de hát végül is már minimum fél nap telt el azóta, hogy utoljára folyadékot vagy táplálékot vettem magamhoz.

Letelepedtem tehát az egyik fényesebb és nagyobb kristály mellé, majd elővettem a kulacsomat, valamint az egyik konzervet, hogy biztosítsam az energiapótlást az alaposan megdolgoztatott testemnek és elmémnek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés