Max már körülbelül egy órája gondolkozhatott, amikor nyílt a cellájuk ajtaja, és a sisakot viselő Gordon parancsnok lépett be rajta. Mögötte legalább öt katona állt, akiken látszott, hogy akár a legkisebb gyanús mozdulatra képesek előrántani a fegyverüket, és megvédeni az elöljárójukat.

Az érkezésére Ben felpattant, és dacosan kihúzta magát.

- Maga meg mit keres itt? – vetette oda barátságtalanul az érkezettnek.

- Ajánlatom van a számotokra – válaszolta a férfi jegesen. Egy csöppet sem zavartatta magát a hideg fogadtatás miatt.

- Bármi is az, nem érdekel.

- Azt gondoltam, de főként nem is neked szántam. Az ajánlat úgy hangzik, hogyha bármelyikőtök felfedi a főtáborhelyet, akkor azt elengedjük.

- Nem fogjuk megtenni.

- A saját nevedben beszélj! Gondolom, a négy társad közül kettő valóban nem, de ott van az öregember és a suhanc is. Szerintem ők nem válnak meg annyira szívesen az életüktől, ha van rá más lehetőség.

- Nem teszem meg – utasította el az ajánlatot George kereken. - Már eleget éltem – indokolta meg a döntését, de Max tisztában volt vele, hogy nem ez a valódi oka, hanem az, hogy hozzánőttek a szívéhez az ideiglenes társai, és nem akarta elárulni őket.

A parancsnokot nem törte le különösebben a kudarc, ugyanis nem is válaszolt Gerogedzsnak, hanem azonnal Maxhez fordult.

- Veled mi van, kölyök? Gondolom, te még nem éltél eleget ahhoz, hogy meg akarj halni. Ha jól viselnéd magad, akkor még katonának is felvennélek. Úgyis szükségünk van az utánpótlásra, és beléd biztos, szorult egy kis tehetség, ha túlélted azt a véres csatát.

Max átgondolta a lehetőségeit. Azt egy pillanatra se vette fontolóra, hogy tényleg árulóvá váljon, de elcsalhatta volna a katonákat másfelé, és akkor minimálisan megkönnyíthette volna Benék szökését, csak ezzel az volt a probléma, hogy ő biztos, nem élte volna túl, és ezen kívül is túl sok volt a kockázati tényező, ezért elvetette az ötletet.

- Köszönöm, de inkább kihagynám.

- Ha a Fekete Lovag jóindulatában bíztok ennyire, akkor közölnöm kell veletek, hogy még annál is kegyetlenebb, mint amit hallhattatok róla.

- Nem igazán érdekel – válaszolta Max. – Már felkészültünk a legrosszabbra.

- Ebben az esetben hagyom, hadd rohadjatok tovább a kétségeitek között – mondta, azzal hátat fordított nekik, és a cella ajtaja hangosan becsapódott mögötte. – A kulcsot itt hagyom egy szögön a cellátok ajtajával szemben. Körülbelül három méteres lehet a távolság, és őrök se lesznek – szólt be még kívülről. A hangjából káröröm és gonoszság csengett ki.

- Mégis miért tenni ilyet? – kérdezte Ben döbbenten.

- Azért, mert lehetetlen megszereznünk, és ezzel is növelni akarja a gyötrelmeink nagyságát – válaszolta a parancsnok helyett Max. – Ha belegondolsz, ez egy eléggé kegyetlen húzás. Tudod, hogy ott van a kulcs, amivel kiszabadulhatsz, és csak egy hajszál választ el attól, hogy valóban meg is tehesd.

- Rendkívül okos fiú vagy. Kár, hogy a rossz oldalra álltál – közölte a katona, majd hangos páncélcsörgéssel elvonult a börtön közeléből.

- Valakinek van esetleg valami terve? – nézett körbe Ben. A szemében egy pillanatra kétségbeesés villant, de gyorsan elrejtette, amiből Max elégedetten állapította meg, hogy egyre jobb abban, hogy csak azokat az érzéseket mutassa ki, amiket tudatosan szabadjára akad engedni.

- Nekem van egy – szólalt meg Maximilien. – Aludjunk egyet, mert azzal semmire nem megyünk, ha a megmérettetés idejére teljesen kikészülünk, és fizikailag is fáradtak leszünk – mondta, azzal lefeküdt a cella ajtajához legközelebb eső fal mellé, és alvást színlelt.

Azért nem fogadta meg a saját tanácsát, mert túlságosan csapongtak a gondolatai ahhoz, hogy aludni tudjon.

A fizikailag elérhetetlen kulcsról különös módon az a reggel jutott az eszébe, amikor a Normba érkezésük előtt Tornádóval kergetőzött. Akkor csak el kellett képzelnie, hogy a félresikerült feldobás után az alma a kezében köt ki, és az meg is történt.

Ugyan nem hitte el teljesen, hogy azt ő csinálta, és ha igen, akkor se volt benne biztos, hogy még egyszer képes lenne rá, de arra a döntésre jutott, hogy attól nem kerülhetnek rosszabb helyzetbe, ha megpróbálja.

Megvárta, amíg a társai elalszanak, majd amikor már csak az egyenletes szuszogásukat és horkolásukat lehetett hallani, hangtalanul felkelt, és a cella ajtajához lopakodott.

Kitekintett a szemmagasságban lévő rácsokon, és elmosolyodott, amikor észrevette, hogy a viszonylag nagy kulcs tényleg ott lógott az átellenes falon.

Nagy levegőt vett, majd halkan kifújta. Elképzelte, hogy a kulcs felemelkedik a szögről, de semmi nem történt. Még egyszer megpróbálta, de akkor se változott a helyzet. Eldőlt tehát, hogy az almás ügy csak az ő képzelődése volt.

Amikor csalódottan megfordult, George-ot találta magával szemközt.

- Azért nem sikerült, mert nem hitted el, hogy tényleg lehetséges, vagy nem próbáltad elég erősen – mondta halálos komolysággal.

Max annyira megdöbbent, hogy egy pillanatra megszólalni se tudott, de hamar visszanyerte a lélekjelenlétét.

- Hogy lehet, hogy nem hallottalak, és honnan tudsz erről?

- Nem ez a megfelelő alkalom, hogy elmeséljem neked az életem történetét. Legyen elég egyelőre annyi, hogy az évek folyamán megtanultam halkan járni, és van két szemem, amikkel látok is, bár azt el kell ismernem, hogy elég jól rejtegetted a különleges képességeidet.

Max nem tudta, miért, de miután jobban belegondolt, rájött, hogy annyira nincs is meglepve amiatt, hogy George rájött a titkára.

- Rendben van, de később majd kifaggatlak ez ügyben – mosolyodott el halványan. – Most pedig, hogy ezt ilyen sikeresen megtárgyaltuk, esetleg tudnál tanácsot adni arról, hogy hogy vágjak neki újra?

- Érintsd meg a medálodat, és hunyd be a szemed! Ezek segíteni fognak a koncentrációban.

Maximilien megtette, amit az öreg mondott neki. Amikor már majdnem megpróbálta megkísérelni a lehetetlent, George ellátta egy újabb jó tanáccsal.

- A legfontosabb az, hogy hidd el, hogy képes vagy rá.

Ezt a tanácsot volt a legnehezebb megfogadnia.

Az egy dolog volt, hogy megfogja a medált, ami mindig megnyugtatta, ás az is, hogy becsukja a szemét. Ezek csak mozdulatsorok voltak, amiket bármikor végre tudott hajtani, de az, hogy higgyen egy ekkora őrültségben már teljesen más lapra tartozott.

Jobban belegondolt, és rájött, hogyha neki néhány hónapja azt mondta volna valaki, hogy övé lesz Tornádó, körözni fogják, egy vadidegen férfival, majd egy hercegnővel fog utazni, gondolatban beszélni fog a lovával, és legyőzi a Fekete Lovagot, aki ezután hűséget is esküszik neki, akkor valószínűleg azt már ennyiért bolondnak tartotta volna, de még nem volt vége a felsorolásnak. A kardja néhány alkalommal világított, a mozgása természetfelettien felgyorsult, bekerült a hírhedt rablóvezér, Ben bandájába, egy különös öregasszony még különösebb tanácsot adott neki, és végül egy börtönben kötött ki.

Ezt akkor mind-mind hatalmas őrültségnek tartotta volna, de mégis megtörténtek. Ennek fényében már nem is volt olyan nehéz elhinnie, hogy az akaratával mozgatni tudja a tárgyakat.

Miután ezt tisztázta magában, elképzelte, hogy a kulcs felemelkedik a szögről. Nem nézte meg, hogy ez tényleg megtörtént-e, mert a lelki szemeivel látta, hogy a kulcs a levegőben lebegett. Nem részegült meg a pillanatnyi sikertől, hanem még jobban koncentrálni kezdett, és gondolatban maga felé húzta a tárgyat.

Ezt addig folytatta, amíg az óhajtott kulcs a rács elé nem ért. Akkor megállította, és arra várt, hogy George kinyúljon érte, és megfogja. Amint megérezte, hogy a tárgy eltűnt az elméje irányítása alól, kinyitotta a szemét.

- Tényleg sikerült – suttogta ámultan, amikor meglátta a társa kezében a kulcsot.

- Ébresszük fel a többieket, és próbáljunk meg rögtön kiszabadulni, mielőtt még ellenőrizni jönne valaki – váltott témát George. Pontosan úgy viselkedett, mintha az imént lezajlott mutatvány teljesen természetes lett volna, és mintha egy cseppet se kételkedett volna. Lehet, hogy így is volt, ezért Maximilien elhatározta magában, hogy amint lehet, egy jó hosszú beszélgetést fog folytatni a férfival.

- Rendben van – egyezett bele Max.

Odasétált Benhez, leguggolt mellé, és megrázta a vállát.

- Úgy emlékszem, te voltál az, aki azt javasolta, hogy aludjunk – közölte álmosan a férfi.

- Megszökünk.

Erre a mondatra a rablóvezér egy pillanat alatt felélénkült, és villámgyorsan felpattant.

- Hogyan?

- Geordzsnál van a kulcs.

- Hogy szereztétek meg?

- Erre most nincs időnk – tért ki a válaszadás elől Max. – Jössz vagy nem?

- Természetesen megyek. Nincs kedvem a Fekete Lovag kezei közé kerülni.

- Akkor ezt sikeresen túltárgyaltuk – sóhajtotta megkönnyebbülten a fiú. Nem igazán volt kedve a kulcs megszerzésének módjáról beszélgetni.

- Siessetek! – hallották meg George hangját, aki időközben felébresztette a két másik társukat, és a cella ajtaját is kinyitotta.

Szó nélkül odamentek hozzá. Amikor az idős férfi nyugtázta, hogy mindegyik társa készen áltt, halkan beszélni kezdett.

- Én megyek előre.

- Mégis miért? – kérdőjelezte meg a döntést Ben. – Tudtommal nem te vagy a vezér.

- Azért mert én már sok altanai börtönben voltam, és elég jól ismerem az elvet, ami szerint építették őket. Te ezt elmondhatod magadról?

Ezzel a magyarázatával még egy olyan témát hozott felszínre, amitől fokozódott Max kíváncsisága a férfi múltjával kapcsolatban. Sajnálta, hogy nem értek rá arra, hogy alaposan kifaggassa.

- Szerencsére nem. Úgy néz ki, hogy tényleg te mész előre – válaszolta Ben.

George arcán erre semmiféle reakció nem mutatkozott. Helyette inkább halkan kisurrant a cellájukból.

Egy rutinos ragadozó mozgásával indult jobbra, de előtte még jelzett a társainak, hogy várjanak egy kicsit. Ők más választásuk nem lévén engedelmeskedtek neki, és csak a tekintetükkel követték. Amíg vártak, Ben halkan megszólalt.

- Szabadítsuk ki a többi rabot!

- Szerintem nem jó ötlet - tiltakozott Max. – Csak még nagyobb bajt hoznánk a fejükre, ha elfognának minket, ráadásul az is lehet, hogy tényleg lelketlen bűnözők. Ha ezek a lehetőségek nem állnának fenn, sajnos akkor sem lenni időnk kiszabadítani őket.

- Sajnos igazad van – súgta vissza lemondóan a rablóvezér.

Ezután némán figyelték, ahogy George befordult egy sarkon. Néhány feszült, csenddel teli másodperc után a férfi megjelent a folyosó végén, és intett, hogy indulhatnak.

Amikor odaért az idő mestere mellé, Max döbbenten tapasztalta, hogy két felfegyverzett, páncélos katona feküdt a földön. Még egy dolog, amiről alaposan ki akarta faggatni a férfit.

- Csak eszméletlenek – válaszolta George a ki nem mondott kérdésre -, ezért nem hiszem, hogy túl sok szükségük lenne a kardjaikra a következő néhány órában – mondta, azzal eltulajdonította az említett tárgyakat. Az egyiket megtartotta a magának, a másikat pedig Maxnek adta. Ezután nem törődve Ben kérdő tekintetével szótlanul továbbindult.

Ezúttal a társai szorosan a nyomában haladtak.

A következő saroknál már négy felfegyverzett katona állt őrt háttal nekik. Nyilvánvalóan kintről, és nem bentről érkező támadásra számítottak, így Max, George és Ben villámgyorsan, és ami még fontosabb, hangtalanul ártalmatlanította őket.

A fegyvereik elszedése után már mind a négy szökésben lévő rabnak jutott kard, amivel megvédhették magukat.

- Ezután egy pihenő mellett kell elmennünk, tehát mindegyikőtök a lehető leghalkabb mozgását vegye elő – fordult a társai felé George néhány kanyar után. Ők némán bólintottak a szavaira jelezve, hogy megértették, amit mondott.

Sikeresen ellopakodtak a csukott ajtó mellett, de ezután megszakadt a szerencsesorozatuk, mivel az ajtó kinyílt, és egy részeg katona vágódott ki rajta, akit néhány társa röhögve követett. Ők azonnal észrevették a szökésben lévő rabokat, és mielőtt azok bármit is tehettek volna riadóztatták a társaikat. Ha ez még nem lett volna elég, Gordon parancsnok néhány pillanattal később fordult be a két személyes kíséretével az átellenes sarkon. Ez azt jelentette, hogy körbevették Benéket.

 - Adjátok fel! – parancsolta a parancsnok hidegen.

Ezután olyasmi történt, amire Max soha nem számított volna, ugyanis George villámgyors mozdulattal előrelendült, és lekaszabolta a parancsnok őreit. Ez idő alatt Gordonnak csak annyit sikerült cselekednie, hogy kihúzta a kardját.

- Most meghalsz, te rohadék! – ordított rá az ellenfelére, és lesújtott. Az idős férfi rövid bemutatója alatt láthatóan elvesztette az összes higgadtságát.

George könnyedén hárított, és ezután heves csata alakult ki köztük.

Maxnek körülbelül ekkorra sikerült leráznia magáról a döbbentséget ellentétben a katonákkal, akik még mindig a harcot figyelték. Úgy döntött, hogy megragadja a kínálkozó alkalmat mielőtt még késő lenne.

Oldalba lökte Bent, hogy megtörje a megbabonázottságát, és az ideiglenes foglárjaik felé vetette magát.

Érzett ugyan lelkiismeret furdalást, amikor sorra harcképtelenné tette a férfiakat, de nem tehetett mást, ha meg akart szökni. Ő és Ben együtt fél tucat emberrel végeztek, majd újra Georgedzsék felé terelődött a figyelmük.

Éppen akkor szabadult meg Gordon parancsnok a fegyverét, méghozzá a kardforgató kézfejével együtt. Ezután George nem kis erőre utaló mozdulattal a falhoz lökte a páncélos férfit, és a pengéjét a legyőzött torkához illesztette.

- Benne voltál a bő tizenhét évvel ezelőtti árulásban? – kérdezte jegesen az öreg.

Maxnek fogalma sem volt arról, hogy miről beszélt, de ez csak annyit jelentett, hogy egy újabb pontot írt fel a miről kell George-ot kifaggatni listára.

- Erről meg honnan tud? – buktatta le magát a parancsnok. Feltehetőleg azért, mert éppen halálfélelme volt. – Senki ilyen képességű nem tudhat róla, hacsak nem… - kerekedett el a szeme a felismeréstől.

- Igen, én vagyok az. Bizonyára megérted, hogy bosszút kell állnom, és így nem hagyhatlak életben.

- De ez lehetetlen – nyögte ki Gordon. Körülbelül olyan arcot vágott, mintha maga az ördög állt volna előtte. – Láttam, ahogy meghalt.

- Átvertelek – közölte George. – Mindig is a gyenge voltál, épp ezért tetted azt, amit tettél.

- Könyörgöm, mentsen meg! – vándorolt át a parancsnok tekintete valahová George hát mögé, amit fal takart el Maxék elől.

Ekkor az a valaki kilépett a folyosóra. Magas volt, teljes harcfelszerelést viselt. Maximilien könnyen felismerte benne a Fekete Lovagot. Ezzel a döbbent Ben és a másik két társa se volt másképpen.

- A felségárulás büntetése mindig is halál volt, és mindig az marad. Maga sem kerülheti ki a sorsát – utasította el a könyörgést zordan a Lovag.

George egy cseppnyi meglepettséget sem tanúsított a háta mögül megszólaló idegen hang hallatán, hanem egyszerűen csak elvágta a parancsnok torkát, és a hüvelyébe csúsztatta a zsákmányolt kardot.

- A törvényen kívüli banda egy kis segítséggel bejutott a börtönbe, és éppen most ártalmatlanítja a helyőrség összes tagját, de én a helyetekben sietnék, mivel a kíséretem egy órán belül megérkezik.

- Miért segít nekünk? – kérdezte egyszerre zavartan, megkönnyebbülten, gyanakvóan és félve Ben.

- Ha nem tudja, akkor nem az én tisztem elárulni magának. Gondolom, majd értesül a megfelelő információkról, ha az uram szükségesnek látja – mondta, azzal sarkon fordult, és elmasírozott.

- Tűnjünk el innen! – szólalt meg végül George, és elvezette a véres folyosótól a társait.

Két perc múlva összefutottak Donalddal, Philippel, Ashleyvel és még egy tucatnyi társukkal.

- Örülök, hogy jól vagytok – mosolyodott el Donald.

- Hogy jutottatok be? – kérdezte azonnal Ben.

- Ashley valahogy megszerezte a hátsóbejárat kulcsát, és az őrök helyzetét is kiderítette – válaszolta a férfi.

- Mi lenne, ha minél hamarabb eltűnnénk, és majd a táborhelyen beszélgetnénk egy alapos alvás után? - indítványozta Max mielőtt még a rablóvezér alaposabban belemerült volna a témába.

- Rendben van.

Miközben a kijárat felé futottak Max szándékosan lemaradt, és jelzett Ashleynek, hogy ő is tegyen ugyanúgy. A lány szerencsére megértette, és ő is lemaradt egy kissé.

- A Fekete Lovag segített neked, igaz?

- Igen – bólintott a hercegnő -, de ezt is később kéne megbeszélnünk, mondta, azzal a fiúval a nyomában felzárkózott.

Amikor kiértek, csak a sötét éjszaka és kéttucat ló fogadta őket, katona egy szál se. Maximiliennek volt egy olyan sejtése, hogy ezt is a Fekete Lovagnak köszönhették.

Örülök, hogy jól vagy – üzente gondolatban Tornádó, amikor felszállt rám. – Egyébként, ha eddig nem vetted még észre, akkor közlöm, hogy a kardod a nyergemhez erősítve lóg. Elég mulatságos látvány volt, amíg Ashley kihúzta a földből.

El tudom képzelni – mosolyodott el Max. Hálás volt a lovának azért, hogy nem tett fel kérdéseket, mivel a feje zsongott, mint egy darázsfészek, mivel túl sok új kérdés fogalmazódott meg benne az elmúlt órákban, de túlfáradt volt ahhoz, hogy rendezni tudja a gondolatait.

Mihez akarsz kezdeni? – tett fel mégis egy fontos kérdést Tornádó, amikor már elhagyott csapásokon haladtak a főtáborhely felé.

Először alszom egy alaposat. Utána csak abban vagyok biztos, hogy alaposan ki fogom faggatni George-ot. Aztán pedig azt teszem, ami a legjobb döntésnek fog tűnni, és majd meglátom, hogy jól tettem-e vagy sem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés